Amerikai nagykövet: Nem mószeroltam volna Orbánt az Indexnél

Amerikai nagykövet: Nem mószeroltam volna Orbánt az Indexnél

]

Azt tanulta Henry Kissingertől, hogy a diplomáciát privátban kell intézni, nem a sajtóhoz kell rohangálni, és szerinte a koronavírus-járvány vagy a gazdaság helyzete ma már fontosabb, mint hogy mi történt a CEU-val. A Budapestről a napokban távozó David Cornstein amerikai nagykövet az Indexnek adott búcsúinterjújában burkoltan érzékeltette: Donald Trumpra szavaz majd, noha ezt nyíltan nem mondhatja ki. Ő is és Orbán Viktor is hízott az elmúlt 30 évben, mondta egy fotóra mutatva.

A magyar közvéleményben némi meglepetést keltett, hogy még a novemberi amerikai elnökválasztás előtt lemondott. Miért tette?

Számomra és a családom számára nem volt ez olyan meglepő. Amikor ideérkeztem, az volt az elképzelésünk, hogy az elnöki ciklus végéig maradok. Az elnökválasztásnak igazán semmi köze nem volt ehhez a döntéshez. Abból indultunk most ki, hogy hálaadásra és karácsonyra már otthon legyünk. Ezért esett a döntés november 1-jére. Szeretem, hogy nagyköveti rangban vagyok, de a nagyapai rang még jobban a kedvemre van.

Hány éves az unokája?

Éppen betöltötte a tizenötöt. Én pedig két és fél évet kiestem az életéből, így nem láttam a futballcsapatban való szereplését, és még sok minden mást sem. A családunk nagyon kicsi, és nagyon közel állunk egymással.

2018-ban érkezett Magyarországra, Donald Trump nagyköveteként. Mi volt a célkitűzése, és elégedett-e az eredménnyel?

Az üzleti világból érkezem, márpedig ott az a szabály: soha nem lehetsz elégedett, hiszen mindig van mit javítani. De ahogyan visszatekintek az elmúlt két és fél évre, azt mondhatom: amikor ideérkeztem, országaink kapcsolata nem is lehetett volna rosszabb. Amikor pedig a jövő hét pénteken felülök a repülőgépre, akkor elmondhatom majd: a kapcsolataink nem is lehetnének jobbak. Sok mindent sikerült elérnünk, ami az Egyesült Államoknak és Magyarországnak is csak a javára vált.

A politikai kapcsolatok csúcspontját alighanem az jelentette, amikor tavaly Trump elnök a Fehér Házban fogadta Orbán Viktor kormányfőt. Magyarországon mégis sokan úgy gondolják, ön nem tett eleget az amerikai érdekek védelmében, így a CEU körüli huzavona kapcsán sem. Mit felel ezekre a bírálatokra?

Ma már – azt gondolom – fontosabb kérdés, hogy mi a helyzet a koronavírus-járvánnyal vagy miként alakult a gazdaság. Ami a magyar kormány politikájával kapcsolatos bírálataimat illeti, fel szeretném idézni egy repülőutamat – alighanem a valaha volt leghosszabbat –, amelyet Henry Kissingerrel együtt tettem meg Szingapúrból New Yorkba, amikor azt akartuk elérni, sikertelenül egyébként, hogy New York rendezhesse meg a 2012-es nyári olimpiát. Kissinger azt mondta nekem: a magándiplomácia sokkal fontosabb, mint a nyilvános diplomácia. Én is ezt követtem az itteni munkámban. Nem rohantam volna az Indexhez sem, hogy panaszkodjam az Orbán-kormányra. Ha úgy gondoltam, hogy valamit máshogy is kezelhetnének, személyesen juttattam azt kifejezésre. Azt tartottam szem előtt, hogy a megoldás Magyarországnak és az Egyesült Államoknak is jó legyen. Beleszerettem Magyarországba, de ez sem tökéletes ország, nem tökéletes a kormánya sem. Az Egyesült Államoké sem az. Benne van az alkotmányunkban, hogy tökéletes unióra törekszünk. Biztos vagyok benne, hogy a magyar kormány is így gondolkodik. Higgye el nekem, hogy hallattam hangomat – de diszkréten tettem. Az elnök és a magyar kormányfő kiváló kapcsolatban áll egymással. Nemrég egy órát beszélgettem Trumppal az Ovális Irodában, amikor a felmondólevelemet is benyújtottam. Egyszer csak azt mondta: Hívjuk fel Viktort! Mint kiderült, a miniszterelnök éppen a konyhában tevékenykedett, amikor beharangozták neki: az elnök hívja. Visszakérdezett: mégis, minek az elnöke? Az Egyesült Államoké – hangzott a válasz. Ilyen kapcsolatokra lehet építeni.

Nem mindig volt világos, milyen irányvonalat követ a nagykövetségük. Nemrég az Index beszámolt arról, hogy támogatják a magyar kormánnyal szemben kritikus Nyugati pályán Facebook-kampányát, amely felrója Orbán Viktoréknak a szoros orosz kapcsolatot. Hogyan fér meg egymással ez a két vonal?

A Fehér Házban tett látogatásom alkalmával – amit az előbb említettem – a First Ladyt is felkerestem; legalább tizenöt éve ismerem az elnöki párt. Melania Trump feltette a közös fotónkat az Instagramra, ahol milliók nézték meg és 800 ezer ember lájkolta. Ne higgye tehát, hogy nem vagyok tisztában a közösségi média jelentőségével. A Facebook nagyon fontos. De a sajtószabadság is nagyon fontos a számunkra. Akkor láttam a szóban forgó posztot először, amikor önök is. Minden olyasmit szívesen mutatunk, ami azt segíti elő, hogy országaink kapcsolatai még jobbak legyenek. A Facebookon márpedig rengeteg embert elérhetünk.

Úgy érti, hogy a nagykövetségük nem szól bele, miket posztolnak azok, akiket támogat?

Nem hiszem, hogy bele kellene szólnom minden egyes sorba, amit kitesznek. Nem az a cél, hogy támogassuk vagy támadjuk a magyar kormányt. Hanem hogy hozzájáruljunk a kapcsolatok építéséhez.

Említette a koronavírust. 2020 más vonatkozásban is nehéz év az Egyesült Államokban: George Floyd májusi halála tüntetés- és zavargáshullámot váltott ki. Mit gondol, újraválasztják az elnökét? Egyáltalán, Donald Trumpra készül szavazni?

Számos szabály köt bennünket, diplomatákat (nevet). Nem akarom megkerülni a kérdését, de nem kommentálhatom a választásokat. Ám ha abból indul ki, ki jelölt engem a posztra, akkor jó eséllyel fogadhatna egy bukmékernél arra, vajon kire adhatom le a voksomat. Amerikában valóban nagyon sok rossz dolog összejött ebben az évben. A járvány, továbbá az is, hogy emberek tömegével veszítették el a megélhetésüket, vagy az, hogy virtuális temetéseket tartottak, amelyeken a hozzátartozók jelen sem lehettek. Szívszorító az egész. De egyszer vége lesz. Le fogjuk vonni a tanulságokat, és erősebbek, bölcsebbek, felkészültebbek leszünk. George Floyd halála a megítélésem szerint gyilkosság volt. Szükség van ennek nyomán a rendőrségi reformra. De az erőszak, amit szült, elfogadhatatlan. Sétáltam azóta Manhattanben a Madison sugárúton és az Ötödik sugárúton, ahol az üzleteket bedeszkázták a tulajdonosaik a fosztogatásoktól való félelmükben. Nem az erőszakban rejlik a válasz.

Egyelőre nem Trump, hanem egy másik republikánus elnök, az idősebb George Bush szobrát avatják fel a napokban Budapesten, az amerikai nagykövetség közelében. Hogyan látja ennek a történelmi jelentőségét?

Sokan élnek Magyarországon, akiknek – biztos vagyok benne – nem kell elmagyaráznom az 1989-es év jelentőségét, azt, hogy véget ért akkor a kommunizmus időszaka. Istennek hála nekem nem kellett ilyen rendszerben élnem, de sokat hallottam róla. Bush akkor járt Magyarországon, ő volt az első hivatalban lévő amerikai elnök, aki ellátogatott ide. Itt, a nagyköveti rezidencia fogadótermében találkozott az akkori magyar ellenzékiekkel, köztük Orbán Viktorral. Lássuk be, Viktor fiatalabbnak látszik az itt látható fotón (mutatja), mint ma, és az is igaz, mindketten jó pár kilóval könnyebbek voltunk akkoriban. Nagyon jelentősnek tartom Bush szobrának felavatását.

A kommunizmus szellemével akkor is találkozhatott, amikor megtudta, hogy Mindszenty bíboros egykori lakosztálya lett a nagyköveti dolgozószobája. Ha egyetlen mondatot hagyhatna nagykövet utódának az íróasztalon, mi lenne az a mondat?

Próbálja meg fenntartani, és tovább építeni a jó kapcsolatokat, amelyeket az elmúlt két és fél évben kialakítottunk.

Most hazatér majd New Yorkba. Mi a legfontosabb emléke, amellyel elutazik Magyarországról, és amelyet évek múlva is felidéz?

Nézze, számos város van, ahol szép a kilátás, jók a szállodák és az éttermek, jó borokat lehet fogyasztani. De egy várost, egy országot az emberek tesznek naggyá. A szülővárosomban is az embereket tartom a legtöbbre, és Magyarországon is. Az itteni fantasztikus emberekkel kapcsolatos emlékeimet őrzöm meg a leginkább.

(Borítókép: Informális megbeszélést folytatott Orbán Viktor miniszterelnök és David Cornstein az Egyesült Államok budapesti nagykövete feleségeik társaságában 2020. március 6-án. A nagykövet és házastársa Sheila Cornstein rezidenciájukon fogadták Orbán Viktort és feleségét Lévai Anikót. A kötetlen beszélgetésen az amerikai-magyar kapcsolatok aktuális kérdései kerültek szóba. A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott kép.

MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)

A botox az én vallásom

]

Botoxolok, én vállalom! – hangzott el a meglepetés erejével a Feleségek luxuskivitelben negyedik évadának második részében. Az Index megnézte a második, kivételesen őszintére sikerült részt is a Viasat3 csatorna műsorán. Nem csalódtunk!

Mint a Vörös-tenger, úgy vált ketté a negyedik évad második részében a magyar luxusfeleségek tábora:

negyven pluszos botoxhívőkre és

és fiatalabb botoxtagadókra. (És ez komoly dolog, nem ilyen pimf Madách-féle Homousion és Homoiusion vita!)

Nem mindennapi program ugyanis végignézni a Kaukázusi krétakör tárgyalási nagyjelenetét is megszégyenítő perlekedő luxifeli-vitát arról, hogy

most akkor okÉ-e, vagy ciki botoxolni?

Ezen a ponton az ember lánya egyszerre sírja vissza Köllő Babett felszabadult botoxpartiját valami puccos budai magánklinikán, a reality ominózus puncigőzölős jelenetét és Catherine „free the nipples/szabadságot a ciciknek!” meztelen jógáját.

Az új realityhős, az orosz–magyar teniszezőfeleség Anfisa Bulgakova, pedig még le sem tette a luxusnévjegyét, egy álvonalrollerrel máris bemozdította a dramaturgia tektonikus lemezeit. Kérdés, ezek után meddig marad együtt a luxy brigád?!

Ugyanis Anfisa mint a természetes szépség önjelölt nagykövete, arcjógi nagymester, vagy valami hasonló lett mostanában, és ennek köszönhetően olyan technika és titkok birtokában van, amellyel természetes módon meg lehet állítani az öregedés folyamatát, vissza lehet fordítani az idő kerekét, a sztorit még honfitársa, Isaac Asimov is megirigyelné. (Vajon az arcon hogy néz ki a lótuszülés vagy a lefele néző kutya???)

A lényeg, hogy van valami fém cucc, amit sokat kell az arcon tologatni, ettől lesz az ember szép és fiatal, és ez az egész annyira szuper, hogy egyúttal a reklám helyét is letudtuk. (Figyelik az üzleti modellt, ugye?)

Anfisa nagyon érzi, hogy a hirtelen jött népszerűséget hogyan kell azonnal pénzre váltani, nem is véletlenül lett ő ilyen sikeres és gazdag!

Mert ma már a szépségtrendekben is van spiritizmus, és lelki esszencia, hiszen mint kiderült, egészen más szektába tartozik, aki már átesett A Beavatkozáson vagy Beavatkozásokon, mert ugye ez nem olyan, mint a keresztség, hogy elég csak egyszer felvenni.

Ugye, érezzük a finom báját, amikor a magukat találva érzők, vagyis a férjük/exférjük pénzéből agyonbotoxolt luxusnők azonnal előveszik a Gucci kistáskából az instant, kilúgozott feminista bölcsességeket. Mint például azt, amivel egyébként nem vitatkozunk, hogy egy nőnek igenis joga van az önrendelkezéshez, vagyis azt csinál a saját testével, amit akar. Főleg ha ezt a két lábon járó, külön bejáratú pénztárcája bőkezűen finanszírozza.

Ennyit a fene nagy függetlenségről, és az önmegvalósításról, de a luxusfeleségeknek köszönhetően azt is tudjuk, hogy ma már az önmegvalósításnak az is egy formája, amikor valaki azért megy be látványosan unatkozni egy tévéműsorba, mert történetesen indokolatlanul gazdag.

Leckék a női felemelkedésről

A test ráadásul olyannyira központi elem a második részben, hogy már nem elég inger a luxifelik tökéletesre jógázott (Yvonne esetében kigyúrt) testét bikiniben mutogatni.

Miközben persze ezt a kivételes esztétikai élményt sem ússzuk meg, vagyunk olyan szerencsések, hogy hiánypótló televíziótörténeti pillanatokat élhetünk át a műsorkészítők által Tünde alaposan dokumentált hányásával. (Kellett egy ilyen érzékeny luxusgyomrot egy ilyen fárasztó, hatcsillagos tokaji wellness borhotelbe tartó útnak kitenni?! Mégis, kérem, mi ez a felháborító kegyetlenség a műsor szereplőivel szemben?)

Hála az égnek, kompenzálásként Tünde a pincében már elég jól bírja a potom 40 ezer dolláros tokaji aszúkülönlegességet.

Visszatérve a női felemelkedésről adott leckékhez, hogy ki mit művel a saját arcával és testével ehhez lényegében senkinek semmi köze, és ne is legyen beleszólása. Pláne ne egy fiatalabb nőnek, aki még nem küzd a ráncokkal – magyarázza a két büszke botoxkirálynő, Yvonne és Tünde, akik nyilvánvalóan ebből a gyémántlogikával felépített évrendszerből kiindulva döntöttek úgy, hogy egy ország előtt teregetik ki az életüket.

Nem csupán a rongyrázó show-ban, ahol a második részben is maximum annyi történt, mint egy Csehov-drámában, amit véletlenül egy habos-babos operett díszletei közé rendeztek be: hőseink egyik székről ültek a másikra, közben szavakat mondtak a szájukkal, és sütött róluk, hogy legszívesebben máshol lennének, mint ahol éppen vannak.

Ehhez képest Luxustünde újabban már családi vlogban is kitárulkozik, akihez a második részben már a drága követőihez szóló, a műsort végigtudósító Nini is felzárkózott. (Műsor a műsor a műsorban, forgatás a forgatásban, micsoda mélység, ez felfoghatatlanul meta.)

Yvonne pedig épp frissen megjelent önéletrajzi könyvében árulja el a fiataloknak az üzleti siker titkait, aki ráadásul adásban asszisztálja végig Catherine lánya aktuális szakítás miatti kiborulását, majd mondja el a lányoknak, szintén adásban, hogy neki nincs ám felhatalmazása arra, hogy Catherine szakításáról beszéljen.

Vagyis terítik ki a műsoron belül és azon túl luxusbarátnőink a valóságuk egy furcsa mását, ahol most mégis lehullt maya fátyla, mert kivételesen született egy őszinte pillanat, mikor a luxifelik elárulták, mely méregnek köszönhetik az általuk szépségnek nevezett tulajdonságukat. Hiánypótló a második rész, miként az első is az volt.

(Borítókép: Labancz Viktória / VIASAT3)

Második bocsánatkérés a papruhás, abortusztablettás tüntetésért

]

Az Alkotmánybíróság idén februárban Alaptörvény-ellenesnek minősítette a lengyel kormány által 2016-ban tervezett abortuszszigorítás elleni budapesti tüntetés ügyében hozott bírósági döntést, és a bíróságot új eljárásra kötelezte. A szervezők már megbánták, hogy megszervezték azt. Egy tiltakozás fogadtatása és utóélete, öt év távlatából.

A lengyel kormány 2016 tavaszán Európa egyik legszigorúbb abortusztörvényét tervezte tovább szigorítani. Habár az akkor hatályos törvény három esetben engedélyezte a művi terhességmegszakítást (ha a terhesség a nő életét vagy egészségét súlyosan veszélyezteti, vagy ha a magzat súlyosan sérült, vagy amennyiben a terhesség bűncselekmény eredménye), a lengyel nők nagyon gyakran ezekben az esetekben sem fértek hozzá a legális abortuszhoz már akkor sem. A tüntetésen erről emlékeztünk meg a Maga a pokol történeteiből való felolvasással, valamint egy papruhás performansszal a lengyel katolikus egyház szigorítást előmozdító szerepére hívtuk fel a figyelmet. A tüntetést feljelentések és perek sorozata követte, többek közt pár KDNP-tagnak köszönhetően.

Kiről és miről szólt (volna) a tüntetés?

A lengyel nők iránti szolidaritásból szerveztünk tüntetést a budapesti lengyel nagykövetség elé, azonban nem számoltunk azzal, hogy az ügyet teljesen maguk alá fogják gyűrni a közélet „hivatásos” alakítói. Már a szervezés kezdetén ránk erőltette magát az egyik LMBT-fókuszú liberális feminista, aki még beszédet is akart tartani, a tüntetésen pedig megjelent a főleg a CEU gender studies szak külföldi diákjaiból álló doboscsapat is. A helyszínre érkezett Lendvai Ildikó, és bár a tüntetés kezdete előtt távozott, a 24.hu beszámolója lényegében róla és az egyetlen ellentüntetőről szólt. A tüntetés nem kis médiavisszhangjában a lengyel nők helyzete, valamint a mi interpretációnk semennyi figyelmet nem kapott, ellentétben a KDNP-s és liberális politikai aktivistákéval. Még beperelni sem minket, az értelmi szerzőket pereltek be, hanem azokat, akik a performansz alatt a 24.hu videójában látszottak.

Természetesen számítottunk rá, hogy a performansz nem fog osztatlan sikert aratni, azonban azt nem láttuk előre, hogy nemcsak a kicsi, politikai terepen mozgó katolikus érdekcsoportok fogják előadni a sértődöttséget az összes katolikus nevében, hanem ennek nyomán a liberális oldal szereplői is beszállnak a színjátékba.

Nem az volt a valódi probléma, hogy egy belvárosi jelmezkölcsönzőből vett papruhában valaki abortusztabletta címkével ellátott szőlőcukrot osztogatott, és közben katolikus oldalakról összeollózott idézeteket olvasott fel, hanem hogy valaki megsértette a nyilvánosság játékszabályait, és ezzel az ő informális hálóik is veszélybe kerültek.

A tüntetés utáni őrületben, amikor a jól ismert identitáspolitikusok jobb- és liberális oldalon nem győzték a véleményüket kifejteni a gúnyos hangvételű performanszról, hiába kerestünk meg számos balliberális médiát, hogy nem csak az abortuszról és a reproduktív jogokról, hanem a sértettségi politika veszélyeiről is beszéljünk. Tudtuk, hogy a megközelítésünk, miszerint az abortusz nem pusztán attitűdökről, hanem az erőforrásokról és a nők munkájáról is szól, kívül áll a fősodorbeli politikai irányzatokon, azonban arra nem számítottunk, hogy ilyen mértékben kizárnak egy általunk szervezett tüntetés tematizálásából. Nem mértük fel a politikai, „civil” és médiaszereplők hálózatának erejét: azt a befolyást, amivel a liberális és jobboldali politikai erők szembenállásán túlmutató, azt megkérdőjelező értelmezéseket teljesen kiírják a nyilvánosságból.

Szerettük volna elmondani, hogy a tüntetés remekül leleplezte: a megsértődés politikája arról szól, hogy az tudja a saját sértődöttségét valódi jogsértésként elismertetni, aki megfelelő befolyással rendelkezik, nem pedig az, aki valós sérelmet él meg. Pont ez történt ebben az esetben is: nem az számított, hogy nők tömegeinek az egészsége, sőt élete a tét, hanem az, hogy a vallásukból politikát csinálók a saját személyükben érezték sértve magukat, amiért valaki kigúnyolta a fundamentalista politikájukat.

Ugyanolyan sértettségi politikai játszmának lehettünk tanúi, mint amilyen a liberális és álbaloldali identitáspolitika jellemzője is, és amelyet joggal kritizálnak mint a cenzúra és a cancel culture hivatkozási alapját. További hasonlóság a liberális és (alternatív) jobboldali sértettségi politika között, hogy hazai képviselői mindkettőt az USA-ból importálják. Ezeknek a sértettségi versenyeknek az a tanulságuk, hogy amennyiben az erőviszonyok értelmezése helyett a szimbolikus síkra, az elismerés-méltóság-sértettség dimenziójába terelik a témát, úgy biztosak lehetünk benne, hogy nem a valós problémák kerülnek előtérbe. A művészeti médiában viccet csináltunk a sértettségi politikából egy teátrális bocsánatkéréssel, azonban a szélesebb nyilvánosságban nem volt tere a kritikánknak.

Miről nem volt szó a magyar nyilvánosságban?

Mivel a bírói döntés felülvizsgálatának indoklásában az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy az ítéletet hozó bíróságok anélkül hoztak döntést, hogy a „konkrétan sérelmezett magatartás véleménytartalmát és a közügy megvitatásához való hozzájárulását megvizsgálták volna”, ismét összefoglaljuk performanszunk hozzájárulását az abortusszal és a vallási fundamentalizmussal kapcsolatos kérdésekhez. A tüntetés valódi tétjei egyébként pont azért nem kerültek be a nyilvános „vitába”, mert a performanszot sérelmezők a méltóságra, személyiségi jogokra és egyéb szimbolikus kérdésekre terelték a figyelmet.

Az abortusz kapcsán, ahogy arra a papi beszéd szövegével utaltunk, a valódi kérdés a társadalom különböző csoportjainak reprodukciója, ezzel együtt a munkaerő újratermelése, ennek pedig szükségszerűen része, hogy a nők erőforrásai hogyan vannak elosztva a fizetett munka, illetve a háztartás és gyereknevelés közt. Míg például az EU „nemek közti egyenlőség” projektje a nők erőforrásait úgy igyekszik optimalizálni, hogy mind a gazdasághoz, mind a társadalmi reprodukcióhoz járuljanak hozzá, ezért egy igen korlátozott nőjogi politikát valósít meg, addig számos jobboldali politikai erő a nők elsődleges feladatának a szülést, gyereknevelést és háztartási munkát jelöli ki, és ezért igyekszik korlátozni a nők reproduktív jogait. A világ országaiban rendkívül különbözik az abortuszhoz és a fogamzásgátláshoz való hozzáférés szabályozása, nem beszélhetünk a létező leglogikusabb, legtudományosabb, „legjobb gyakorlatokról”, hiszen az mindig adott társadalmi-politikai viszonyrendszerek alakításáról szól. A reprodukció és az ideológia viszonyát jól megvilágítja az a tény, hogy az összes megfogant terhesség 50–70 százaléka mindenféle beavatkozás nélkül megszakad.

A lengyelországi helyzeten túl többek közt arra is szerettük volna felhívni a figyelmet az abortusztablettás performansszal, hogy Magyarországon csak a műtéti abortusz és csak állami intézményekben megengedett,

miközben számos országban az orvosi konzultáció (akár távgyógyításban, lásd telemedicine) után végzett otthoni gyógyszeres abortusz egyre elterjedtebb gyakorlat, például Nagy-Britanniában és a skandináv országok többségében. A jogi szabályozás ellenére interneten keresztül külföldi orvosokkal történő konzultáció után Magyarországra is lehet abortusztablettát rendelni, már ha valaki tud erről a lehetőségről.

Fontos kiemelni, hogy ha valóban a nem kívánt terhességek és ezáltal az abortuszok számának csökkentése volna a cél, nem pedig a női test és reproduktív képessége feletti kontroll, akkor például az esemény utáni tablettához való hozzáférés sem lenne indokolatlanul megnehezítve: az EU országai közül csak Magyarországon (illetve 2017 óta Lengyelországban) receptköteles mind a kétféle esemény utáni tabletta. A női test medikalizációja, orvosi kontroll alá helyezése politikai projekt, beleértve a nőgyógyászat és szülészet sokak számára természetesnek és szükségesnek tűnő fegyelmező gyakorlatait.

Amennyiben a cél az egészséges gyerekek születése, úgy a jelenlegi magyar abortuszszabályozás kontraproduktív abból a szempontból is, hogy a műtéti abortuszok szövődményeinek következtében a későbbi, kívánt terhességek koraszüléshez vezethetnek. Továbbá mind pszichésen, mind fizikailag megterhelő, hogy a hazai protokollnak megfelelően a magzatot meg kell növeszteni kb. 6-8 hetesre a műtéti abortuszhoz, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy a szigorú abortuszszabályozás a fegyelmezés eszköze. Nem a legjobb, „leglogikusabb” és nem a nők érdekeit, egészségét előtérbe helyező gyakorlat tehát a gyógyszeres abortusz tilalma, hanem a nők reproduktív autonómiáját korlátozó paternalista politika. A gyógyszeres abortusz bevezetése ráadásul tehermentesíthetné a kórházi, műtéti abortuszellátást is, azt gyakorlatilag a legindokoltabb esetekre korlátozva.

Nem egyértelmű, hogy a magyar kormány abortuszellenessége hosszabb távon is az „érzékenyítésben” merül-e majd ki, lévén az abortuszszigorítás rendkívül népszerűtlen intézkedés lenne, vagy ennek ellenére is számíthatunk törvényi változásokra. Bár egyes kormánytagok az utóbbi években is tagadták, hogy a szigorítás napirenden volna, a KDNP-hez kapcsolódó szereplők több, abortusszal kapcsolatos ügyben is az Alkotmánybírósághoz fordultak.

Jelenleg az abortusztörvény állítólagos alaptörvény-ellenességével kapcsolatban is várhatjuk az Alkotmánybíróság döntését a Fővárosi Törvényszék egyik bírájának kezdeményezésére.

Ezek alapján úgy tűnik, a magyar nők legális abortuszhoz való hozzáférésének lehetősége sincs kőbe vésve. Érdemes a hazai helyzet kapcsán is a lengyelországi eseményekre tekintenünk, ahol a hatalmas társadalmi tiltakozás ellenére a lengyel kormány erőből szüntette meg az abortusz lehetőségét abban az esetben, ha a magzat súlyosan sérült, sőt életképtelen, az érintett nőknek pedig sírószobákat tervez létrehozni, amelyek csak fokozzák a traumát és a megaláztatást a valós segítség helyett.

Miért bántuk meg, hogy megszerveztük a tüntetést?

Öt év távlatából úgy gondoljuk, hogy óriási hiba volt ilyen módon megszervezni ezt a tüntetést. Nem azért, mert már nem tartjuk fontosnak, hogy szolidaritásunkat fejezzük ki a lengyel nők felé, vagy mert szégyellnénk gúnyolódni. Hanem azért, mert

akaratunkon kívül lehetőséget adtunk a liberális és jobboldali identitáspolitikát folytatóknak, hogy mások hátán folytassák a megszokott kultúrharcos (Alien vs. Predator) politikájukat.

Hiába nem kerestük soha őket, hiába akartunk kifejezetten tőlük függetlenül és az ő politikájuktól eltérő módon beszélni a reproduktív kérdésekről, a konfliktusok felvállalása nélkül nem tudtuk lerázni őket magunkról. Már látjuk, hogy korábban kellett volna minden szálat elvágni a magát hivatásos feministának tartó liberális identitáspolitikai közeggel, amelynek tagjai nemcsak a külföldi donorok által fizetett NGO-hálózatokba, hanem a magyar balliberális (párt)politikába is mélyen be vannak ágyazódva. Még a tüntetés előtt ki kellett volna mondanunk, hogy soha semmilyen ügyben nem lehetünk velük közös platformon, nem szeretnénk, ha a mindenféle külső támogatás nélkül és a liberális hálózatokon kívül szerveződött tüntetésre rátelepednének. Mivel nem tettük ezt meg, szándékunk ellenére is visszaterelődött az abortusz témája a jobboldali-liberális kulturális ellentét narratívájába, mivel mi sem mértük fel, mennyire mélyen korrupt a magyar nyilvánosság.

Ez korántsem egyedi történet. Hasonló eset a közelmúltból, hogy a 2018-as túlóratörvény elleni tiltakozásokra rátelepedő fehér sapkás politikusnők valódi civileket túrtak ki a saját molinóik mögül, majd kamerák előtt (nagyon átlátszóan) eljátszották az áldozatot. A magukat feministának nevezőkkel és a politikai alapítványok által fizetett álcivilekkel akaratunk ellenére kapcsolatba kerülve azt láttuk hosszú éveken keresztül, hogy valóban független és lokális ügyeket tematizáló valódi civilek munkájára telepszenek rá, szemétdombot csinálnak belőle, és mindenki mást a (fizetetlen) személyzetükként kezelve basáskodnak. Ha bárkitől bármiért valóban bocsánatot kell kérnünk, akkor a hozzánk hasonlóan valóban civil magyaroknak tartozunk ezzel, amiért terepet adtunk az alieneknek és predatoroknak, hogy egy újabb ütközetet vívjanak a nagy múltra visszatekintő kultúrharcukban.

A szerzők: Bajusz Orsolya, Básthy Ágnes és Feró Dalma, NGO-khoz nem kapcsolódó civilek.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is!