Felavatták Szkander bég albán fejedelem szobrát a Városligetben
]
Nincs még egy olyan történelmi személyiség, aki jobban megtestesítené a két nép közötti barátságot – hangsúlyozta Ilir Meta albán köztársasági elnök.
Ezt ne hagyja ki! Trükkös hatalomtechnika: mit keres még itt Gyurcsány Ferenc?
Ilir Meta albán és Áder János magyar köztársasági elnök jelenlétében felavatták Szkander bég (Kasztrióta György) albán fejedelem, nemzeti hős szobrát hétfőn Budapesten, a Városligetben.
Ilir Meta köszöntőjében történelmi pillanatnak nevezte Szkander bég szobrának elhelyezését „Budapest szívében, Európa szívében”. Mint hangsúlyozta: nincs még egy olyan történelmi személyiség, aki jobban megtestesítené a két nép közötti barátságot.
Az albán elnök arra utalva, hogy Szkander bég Hunyadi Jánossal szövetségben harcolt az oszmán birodalom balkáni terjeszkedése ellen, úgy fogalmazott: e két legendás vezető az európai civilizáció pajzsává vált.
Ilir Meta köszönetet mondott azért, hogy Magyarország támogatja Albánia európai uniós integrációját, valamint a 2019-es földrengés után és a koronavírus-járvány alatti magyar segítségnyújtásért. Az albán elnök egyúttal hitet tett amellett is, hogy a két ország közötti barátság a jövőben tovább erősödik.
Agim Rada szobrászművész alkotása Tirana ajándéka Budapestnek; a szobrot a két főváros főpolgármestere, Erion Veliaj és Karácsony Gergely avatta fel a városligeti Vajdahunyadvár szomszédságában található Platán sétányon.
Karácsony Gergely a szobrot megköszönve, Tirana és Budapest együttműködését méltatva kiemelte, hogy az alkotás valódi, szoros kapcsolatot mutat a két főváros között. E kapcsolat fontos eleme a víz, a vízgazdálkodás – mondta, majd nagy büszkeségnek nevezte, hogy a fővárosi vízművek és Tirana közötti együttműködés révén tudtak tapasztalatokat szerezni és fejleszteni e városok vízgazdálkodását. A főpolgármester azt mondta, bízik abban, hogy Albánia hamarosan, az EU tagjaként még szorosabb szövetségben „állhat össze Magyarországgal”.
Arian Spasse albán nagykövet egyebek mellett arról beszélt, hogy a szobor az albánok és magyarok közötti évszázados barátságot szimbolizálja. Úgy fogalmazott: Szkander bég „minden olyan európai polgár hőse, aki hisz a szabadságban”.
Szkander bég Kasztrióta János fejedelem fia volt, gyermekként a török szultán udvarában élt túszként. Iszlám hitre nevelték, ott kapta az Iszkander bég nevet is. Vitézségével hamar kitűnt, ezért 1422-ben egy szandzsák kormányzását is rábízták. Apja halála után megszökött a törököktől és elfoglalta Krója várát. Visszatért a keresztény hitre és szabadságharcot indított a törökök ellen. Szövetséget kötött I. Ulászló magyar királlyal és 1444-ben fényes győzelmet aratott Ali pasa serege felett. Miután várát hiába ostromolta a török, II. Mehmed szultán 1461-ben végül kénytelen volt elismerni Albánia fejedelmének. Uralmát haláláig megtartotta.
„Úgy végezte fotóriporteri munkáját, mintha a világ legfontosabb megbízatásának tenne eleget”: Evellei László fordulatos élete és képei
]
“A temesvári egyetem pedagógiai karán, az audiovizuális tanszéken fotólaboránsként sikerült elhelyezkednem. A tanszékvezetőnk Párizsban tanult fényképész mesternek, én neki lettem a jobb keze. A fotózás minden csínját-bínját tőle tanultam. Sokat fotóztam, laboráltam. Egy év múltán már sikerült is egy önálló fotókiállítást bemutatnom a Bánát Tartományi Múzeum kistermében, nagy sikerrel. Ennek köszönhetően lettem 1965. január elsejétől a múzeum fotósa. Nagyon szép munka várt rám. Az unalmas ásatások mellett, bőven járhattam a természetet, és a kor legjobb technikája állt a rendelkezésemre. Én csak fotóztam és fotóztam. Egyik kiállítás a másikat követte. Maszekban a Csiky Gergely színház fotósa is voltam. A múzeumnak volt egy nagy sebességű filmkamerája is. Filmeztem természetet, folklórt, és a Vasutas Filmklubban rövid művészfilmeket, trükkfilmeket készítettem” - idézte fel 2011-es visszaemlékezésében Evellei László, hogy miként ismerkedett meg a fotózással és a filmezéssel, amely aztán egy életre a szenvedélye lett. Az ő fotóiból fogunk egy válogatást bemutatni, és felidézni a pályáját a már idézett visszaemlékezése, illetve a kollégák és rokonok elbeszélése alapján. Ekkorra már túl volt egy világháborús menekülésen, a katonaságon, egy ígéretesnek ígérkező vasutas karrier végére is pontot tett, épp új életet akart kezdeni.
Evellei László a héten töltötte volna a 80. életévét, 1941. május 13-án született Kolozsváron. Alig múlt hároméves, amikor 1944 őszén az oroszok és a románok közeledtek Kolozsvár felé, és a családja úgy döntött, nyugatra menekülnek. Végül Sopronban érte utol őket a háború vége. Óvóhelyről-óvóhelyre bujkáltak, ami közben az édesanyja megfertőződött a TBC-t okozó Koch-bacillussal. 1945 nyarára már olyan rosszra fordult az állapota, hogy inkább visszatértek Romániába. A gyerekek (László és a testvére, Ildikó) Zsombolyára kerültek az apai nagyszülőkhöz, féltették őket, nehogy ők is elkapják a betegséget. Az édesanyja pedig kórházba került, és kisebb megszakításokkal ott töltötte élete hátralévő húsz évét. “Ez volt életünk legnagyobb csapása, az egész jövőnk meghatározója” - emlékezett később vissza. A soknemzetiségű Bánság (az iskolában németek, magyarok és románok egyaránt jártak) meghatározta a későbbi életét. “A német, román, szerb és cigány gyermekektől nem csak a nyelvüket, hanem a szokásaikat, kultúrájukat is megismertem. Ennek később még jó hasznát vettem. Együtt sportoltunk, fociztunk, kézilabdáztunk, atlétizáltunk, tornásztunk. Együtt csajoztunk, buliztunk és jártunk táncórákra a nagy kultúrházba, csókolózni pedig a moziba” - emlékezett vissza. Gimnáziumba Temesvárra az édesapja - Evellei Mihály - által 1948-ban alapított líceumba ment.
“Temesvárnak három román, két magyar, egy német és egy szerb líceuma volt. Ezen kívül egy-egy zene, művészeti és sport középiskolája is. Nem csoda, hogy nagy volt a versengés köztünk. Mindannyian uniformisban jártunk, csak a sapkánk volt más színű, meg az azonosító karszámunk pajzsa. Ez tartást adott nekünk, kisebbségieknek. Mi magyarok, németek általában összefogtunk, és összetartottunk. Igyekeztünk minden sportágban és tantárgyversenyeken a legjobban szerepelni. (…) Édesanyám egyik kórházból a másikba került. Édesapám tartományi főtanfelügyelőként állandóan úton volt. A kollégiumban töltöttem a napjaimat, ami jó is meg rossz is volt egyben. Beleszerettem egy szép leányba, akit tizennyolc évesen el is jegyeztem” - idézte fel a temesvári diákéveket. 1959-ben érettségizett, majd úgy döntött nem megy egyetemre, inkább munkát vállal, és családot alapít. Azt remélve, hogy így elkerülheti a katonaságot, jelentkezett a Bánát Tartomány Vasúti Igazgatóság Technikumába, hogy vasúti forgalmistának tanuljon. Egy év múlva, 1960 nyarán végzett. “Ingyen uniformis, kezdő mérnöki fizetés, szolgálati lakás. Lehetett tehenet, borjút tartani. A legfontosabb mégis az volt, hogy nem visznek el katonának, és lehet nősülni” - írta, de végül nem úszta meg a katonaságot, 1960 őszén két évre besorozták.
Evellei László Evellei László Leírása szerint magyar legényként nem volt könnyű a román katonaság. Mivel nem volt hajlandó többszöri felszólításra sem belépni a pártba, sok napot töltött a zárkában. Végül 1962 novemberének utolsó napján szerelt le, és rohant volna házasodni, de az egykori menyasszonya már egy másik férfi kisbabáját tartotta a kezében. Ezek után már nem kellett sem a vasút, sem az egykori mennyasszony, csak egy új élet. Így alkalmazták a temesvári egyetemre fotólaboránsnak, ahol egy életre megszerette az új szakmáját.
1966 nyarán már a Bukaresti Filmművészeti Akadémiára felvételizett, operatőr szertett volna lenni. Nyolcszázan jelentkeztek tizenhat helyre. Nem sikerült. Közben a múzeumtól átcsábították a Bánát Tartományi Építészeti Tröszthöz, amit a visszaemlékezése szerint azért vállalt el, mert akkor épült a Vaskapu I. Vízierőmű a Dunán, Szörényvárnál, és ezért Orsovát teljesen átépítették. Ezt pedig mind filmen, mind képen rögzíteni kellett. Az operatőri állmait ezután sem adta fel, 1972-ig minden évben próbálkozott, de úgy érezte, hogy magyarként nem lehetett helye egy komoly román egyetemen.
“1968 nyarán az eredményhirdetés után lógó orral beültem egy presszóba vigasztalódni. Itt futottam össze egy régi temesvári gimis barátnőmmel, aki az Előrénél, Románia legnagyobb magyar nyelvű napilapjánál dolgozott. Épp fotóriportert kerestek, és elvitt Domokos Gézához, a főszerkesztő-helyetteshez. Megnézte a mappámat, a fotóimat, és felvett. Nem hittem el. Az újság elintézte az engedélyem a fővárosba költözéshez, és lakást is kaptam. Egy régi, kisajátított bojárvillában adtak egy tizenhat négyzetméteres szobát, fürdőszoba használattal. Igaz, hogy kicsi volt, de elfértem benne. Ettől kezdve nem csak a Bánságot jártam, hanem az egész országot, de főleg Erdélyt, Zsombolyától-Kézdivásárhelyig, Brassótól-Máramarosig. Számtalan ismerősre, barátra tettem szert, akikkel a mai napig jó a kapcsolatom. Főleg színművészek, festők, szobrászok, sportolók köreiben forogtam. De jártam gyárakban, TSZ-ekbe is. A Duna-deltában, a tengerparton és a hegyekben is sokszor megfordultam. A saját riportjaimon kívül más szerkesztőkkel is együtt dolgoztam. Voltak olyanok, akik a Kommunista Párt Főiskoláján tanulták az újságírást. A többség csak hét osztályt végzett, de voltak kiemelkedően nagy műveltségű, intelligens kollégáim is, mint Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Beke György, akikkel élvezet volt együtt lenni” - idézi fél a fotós karrierjének első bukaresti állomását. Közben nem csak az Előrének készített fényképeket, jelentek meg fotói az Új Életben, a Neuer Wegben, illetve az Ifjúmunkásban is. Cseke Gábor, az Ifjúmunkás egykori főszerkesztő-helyettese így idézte fel a kort és benne Evellei László alakját.
Az Azopan Fotóarchívum szerkesztői a Transindex újságíróival együttműködve mutatják be a legizgalmasabb gyűjteményeket a romániai analóg fotózás múltjából. Az azopan.ro egy folyamatosan bővülő online fotóarchívum, amelynek célja átmenteni és elérhetővé tenni a romániai analóg fotózás értékeit az utókor számára. Érdekes digitalizálandó képekről (papírkép, negatív, dia), fotóhagyaték felajánlásokról az office@azopan.ro címen lehet értesíteni az archívum munkatársait. “A ‘60-as éveinek végén - a hetvenes évek elején, Bukarestbe költözésem után ismertem meg Evellei Lászlót, aki akkoriban szegődött el az Előre című országos magyar politikai napilaphoz fotóriporternek. A romániai sajtó addig meglehetősen mostohán bánt a sajtófotóval mint publicisztikai műfajjal és egyáltalán a fotográfusokkal, a képet szükséges töltelékként kezelte, melyet nagyon sokszor kiszorított a sok szöveg. A sajtónak való fotózás akkoriban távolról sem jelentett biztos egzisztenciát, kivéve a hírügynökségi laboratóriumokat, ahol a hivatalos képek erősen sminkelt változatai sorozatban készültek. Mivel a fotó töltelékanyagnak számított, a fotóst sem alkotóként, csupán szükséges rosszként, lábatlankodó mesteremberként kezelték. Evellei Laci azonban lelkes volt, fiatal, örömmel ugrott, ha eseményre kellett kiutaznia, gyakran elkísérte újságíró kollégáit távolabbi útjaikra, s azokban az években megszoktuk, hogy ha időszerű eseményt akarunk illusztrálni, mindenekelőtt Erdélyből, de akár máshonnan is, megkérdeztük Lacit, járt-e az illető helyen, van-e képe a történtekről, s legtöbbször úgy sikerült, hogy a kérdésre pozitív válasz érkezett. Jó kapcsolat alakult ki Evellei Laci és az Ifjúmunkás között. Lapunk működési státusza nem írt elő fotóriporteri beosztást, de a képekre, ifjúsági lapként, mi is rászorultunk. Laci lapunknak jobban sikerült képeiből kínált fel közlésre, olyanokat, amikre az Előre nem tartott igényt - mi meg azt sajnáltuk, hogy nélkülözhetetlen, minőségi munkáját nem tudjuk úgy honorálni, ahogy azt megérdemelné, lévén, hogy a fotós honorárium-keretek roppant szűkösek voltak. Legtöbbször úgy lehetett egy-egy fotóért megközelítőleg méltányos díjat kiutalni, ha a fotó elkészítése mellett a retusálás műveletének elvégzését is feltüntettük a szerzővel kapcsolatban. Ilyen esetben a kiutalható honorárium összege legtöbbször duplájára növekedett. Szerencsére, akkoriban mindannyian ugyanabban a hajóban eveztünk; Laci soha sem tette szóvá az intézményes méltánytalanságot, úgy végezte fotóriporteri munkáját, mintha a világ legfontosabb megbízatásának tenne eleget” - magyarázta Cseke Gábor.
1970-ben közben megnősült. Elvette ez egykori szomszédjuk lányát, a kézdivásárhelyi származású Török Boglárkát. Három év múlva született meg Csongor fia, és ekkor költözött Bukarestbe Török Gyöngyvér, hogy segítsen a gyereknevelésben és fényképészetet tanuljon. “Nem tanulta egyetemen, de nagyon szerette ezt a munkát, és én is neki köszönhetem a fényképészet iránt szeretetem. Az ő biztatására mentem el 29 éves koromban fényképészetet tanulni Bukarestbe, és két évig, amig ott tanultam, mindig segítettem neki. Mindig készen álltam, és mindenhova mentem vele, amiért ő zsebpénzt adott. Kész voltam segíteni, mert szerettem ezt a mesterséget. Azelőtt évekig műszaki rajzolóként dolgoztam, de feljebb akartam lépni. Én dolgoztam ki a képeit az útmutatásai szerint, emlékszem, amikor együtt dolgoztunk a sötétkamrában vagy a laborban, mindig mondta, hogy ne pancsoljak. Sok mindent tanultam tőle, és dolgoztam utána még évtizedekig portréfényképészként, 25 évig Temesváron, majd 20 évig Németországban” - magyarázta Taierling Gyöngyvér (született Török). Elmondása szerint Evellei László igényes ember volt a fotózásban, akinek mindenre kiterjedt a figyelme.
“Életem legszebb portréját, ami most a nappalimban lóg, 31 éves koromban ő készítette, annak ellenére, hogy nem volt egy portréfotós. Mindig szerette a szép munkát, bármilyen lehetett a támája, akár a székelyföldi falvakat járta, akár a csángókat vagy a románokat mutatta be. Nem érdekelte az emberek nemzetisége. A székelyek megszokták ezt a pénztelen életet, a kapun belül mindent megcsinált a család magának. Evellei László nem volt székely, de eljött ide, megismerte az életmódjukat. Még a házukba is beengedték, pedig a székelyek még a kapun sem engednek be, hogyha antipatikus vagy. Ő viszont nagyon szimpatikus és jó ember volt, megnézhette és dokumentálhatta ezeknek az embereknek az életét” - eleveníttette fel.
Úgy tűnik, Evellei László tényleg szenvedélyesen szerette a munkáját. Az újságok mellett állandóan dolgozott a Kriterion kiadónak is. “Sok könyvnek én készítettem a borítóját, belső illusztrációját. Így Horváth István Magyarózdi toronyalja című könyvének is. Több fotókiállításom is volt a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban, ahol a film- és fotóklubot is vezettem. Volt kiállításom Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is. A párttitkár egyszer akart beléptetni a pártba, de megmondtam, hogy a jó fotóhoz az nem feltétlenül szükséges. Megértette. Miután ‘72-ben Ceaușescu Mao elvtársnál járt Kínában, elkezdődött a személyi kultuszépítés durvább formája. Éjjel-nappal, elölről-hátulról Ceaut kellett fotózni. Járta a gyárakat, az állami gazdaságokat és a TSZ-eket. Mi az újságírói slepp egész nap loholtunk, hol előtte, hol utána. Állandóan izzadtság szagunk volt, és kezdett nagyon unalmas lenni” - emlékszik vissza a ‘70-es évek derekára, amikor úgy döntött, hogy inkább búcsút int az Előrének.
“Megtudtam, hogy a Turisztikai Minisztérium havi lapja, a România pitorească fotóriporteri állást írt ki. Hatan jelentkeztünk, engem vettek fel. Meglepődtem. A főnököm Pop Simeon volt a később budapesti Román Nagykövet. Gyönyörű munka várt rám. Turisztikai eseményeket, látványosságokat, érdekességeket fotóztam. Számtalan fontos külföldi személlyel készítettem interjút német és angol nyelven. Hónapokat töltöttem a Fekete-tenger partján, a Duna-deltában, Szinaján, Predealon, de jártam a moldvai és havasalföldi ortodox kolostorokban is. Igézők. Többezer színes fotót készítettem. Kényelmesen, saját szolgálati autóval, egy Fiat 124-gyel jártam az országot” - emlékezett vissza az utolsó évekre, amikor még hivatalosan fotósként dolgozott. 1974 őszén ugyanis Bodor Pál meggyőzte, hogy menjen át a Román Televízió kisebbségi műsorainak szerkesztőségébe (magyar és német adás) gyártásvezetőnek.
Végre filmezhetett. Közelebb került ahhoz a vágyához, amivel annyit próbálkozott, de soha nem vették fel. A fotózást ezzel hivatalosan befejezte, de az élet még sok érdekes fordulatot tartogatott számára.
“1975-ben Románia is aláírta a helsinki egyezményt. Ezután egyre többen, főleg írók, újságírók, értelmiségiek követelték a jogok tiszteletben tartását. A Szabad Európa Rádió rendszeresen támogatta, és közölte. Minket meg a Securitate többször zaklatott. Kezdtünk kellemetlenné válni, egyre többet terrorizáltak. A lakásainkat bepoloskázták. A feleségem öccse átúszta a Dunát Orsovánál, és az NSZK-ban kötött ki, a húgát (a korábban már idézett Török Gyöngyvért - szerk.) Zsombolyán, a határnál egy olajos ciszternából szedték ki, és ítélték el három évre. A saját húgom a férjével hivatalosan ment ki Németországba. Kezdtem kényelmetlen személyé válni. ‘78 tavaszán vizsgáztam, és megkaptam a Fényképész Mesteri Diplomát. Közeledett a Helsinki konferencia belgrádi utókonferenciája, és a TV-s hetek bandája egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni. Jómagam rendszeresen írtam Ceaușescu elvtársnak panaszleveleket, kérelmeket. Igaz, sem ő, sem mások soha nem válaszoltak. Viszont az értünk felelős szekus elvtárs többször is figyelmeztetett, hogy megütöm a bokámat. Október elején mindannyiunkat behívtak az első kerületi rendőrségre és közölték, hozzunk sürgősen négy útlevél fényképet, lakbér, áram, víz és gáz elszámolási igazolást, mert a hónap végéig el kell hagynunk Romániát. Persona non grata lettem. Közben kirúgtak a TV-től is. Így kaptam meg éltem első útlevelét, amire az volt írva, hogy hontalan útlevél, mehetek bárhova, csak Romániába vissza nem. 1978. október 26-án, pénteken este landoltam Frankfurt am Main repülőterén. Még aznap átvittek Nürnbergbe. Szombat és vasárnap ünnepnap volt. Hétfő este már Göttingában voltam, ott lakott a húgom. November elsején a kezemben volt a német személyi igazolványom, valamint a német útlevelem. Mindehhez négy napra volt szükség, mert anyám sváb” - idézte fel, hogy miként kellett elhagynia az országot, és milyen volt az első benyomása Németországról. Már ott született meg 1979 őszén a második gyereke, Melinda.
A România pitorească fotósaként hónapokat töltött a tengerparton, többezer színes képet készített, ezek akkor (is) készülhettek.
Valószínűleg ezek is a Turisztikai Minisztérium havilapja számára készültek, a helyszín Szováta.
Szintén Szováta, csak most épp madártávlatból.
bidonok. A részletekért érdemes felkeresni Ugyanabban az időszakban készült ez a kép is, valószínűleg 1974-ben. A helyszín Székelyudvarhely, a főszereplő pedig Barabás József, aki bivalyszekerével a Szejkéről hordta a borvízet a város lakóinak, korábban még cserépkorsókban, de ekkor már kezdtek elterjedni a műanyagok. A részletekért érdemes felkeresni a Régi fotók Erdélyből Facebook-csoportot
A Kovászna megyei Kommandón készült a fotó az 1970-es években. A vasút érdekessége, hogy semmilyen energiát nem használtak a működtetésére, a gravitációt használták. Lényegében úgy kell elképzelni, mint egy libikókát. A szerelvények párban voltak. Egy fent a tetőn, ahol a kitermelés folyt, illetve egy az aljban, ahonnan a rönköket elszállították. Fent megrakták a szerelvényt, majd elengedték a lejtőn, ami felhúzta az alsót, amit addigra már leürítettek. A fényképen épp a pálya közepén levő duplasínes rész van, Evellei a felfelé húzott üres vagonon lehet, látszik is valami fogantyú és a húzó acélsodrony.
Azután sem hagyott fel teljesen a fotózással, hogy a Román Televízió kisebbségi műsorainak szerkesztőségében gyártásvezető lett. 1977-ben készült a fotó Temesváron, egy Nemzetközi Kutyakiállításon, bár a képen csupán egyetlen kutya, egy orosz agár látható. A képen a magas, szakállas férfi Kelemen Atilla állatorvos, későbbi parlamenti képviselő.
Gelence híres műemlék temploma. A Szent Imre herceg tiszteletére szentelt római katolikus templom 1245 körül épült, a 15. században és a 16. század elején gótikus stílusban átalakították. Lőréses erődfal övezi, amiből ezen a képen csak kevés látszik. 1802-ben a földrengés súlyosan megrongálta, 1858-ban be kellett zárni. Tetejét 1913-ban javították, majd 1932-ben teljesen helyreállították. A templomot 1330 körül készült híres falfestmények díszítik. Aki többet szeretni tudni róla, az kattintson ide
Kolozsvár (bár ezen a képen ez talán kevésbé lényeges), 1970-es évek.
A beszámolók rendre arról szólnak, hogy Evellei László könnyen megtalálta a közös hangot az emberekkel. És nem csak a művészekkel, hanem a hétköznapi munkásokkal is. Ennek bizonyítékai lehetnek ezek a képek.
Számos művészt és közéleti személyiséget fotózott, a képen Günter Grass irodalmi Nobel-díjas író, költő, illetve Sânziana Pop író, publicista.
Plugor Sándor és Szilágyi Domokos, előtérben Plugor Barna, Plugor Sándor kisfia.
A kép valószínűleg ‘73/‘74-ben készülhetett.
Lohinszky Lóránd és Farkas Ibolya színművészek a Szélhámosok a szabadban c. tévéjáték felvételein a Somostetőn, Marosvásárhelyen, 1975-ben. Ekkor már a televízió gyártásvezetőjeként fotózott.
Balról a második Györkös Mányi Albert festőművész, jobbról az első Czakó Ádám zeneszerző, karmester, fehér ingben pedig Cseke Gábor újságíró. A kép valószínűleg a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban készült 1972 májusában. Akkor ünnepelték ugyanis Petőfi születésének 150. évfordulóját, és ebből az alkalomból Györkös Mányi Albert is kiállított ott. A kiállítás egyébként egy nagyobb rendezvény része volt.
Ez a kép is akkor készülhetett. A program szerint Szász János megnyitó beszéde után Fall Ilona és Péterffy Lajos, a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház művészei szavaltak, majd Tóth Erzsébet Petőfi-dalokat énekelt Czakó Ádám zongorakíséretével. A kiállítóteremben volt az előbb már említett Györkös Mányi-kiállítás, míg az előcsarnokban Ady József fafaragó iparművészeti kiállítás volt látható. A képen egyébként Péterffy Lajos.
Írószövetségi díjak átadása 1971-ben. Talán Kányádi Sándort és Sütő Andrást mindenki felismeri. Sütő András mögött közvetlenül jobbra Beke György. Mást nem sikerült azonosítani.
A képen Földes László (Arad, 1922. június 26. – Kolozsvár, 1973. január 10.) irodalomkritikus, szerkesztő. 1953-tól a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola és a Zenekonzervatórium esztétikatanára, 1950-1956 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári fiókjának főszerkesztője, 1956-tól pedig az Utunk főszerkesztője. A felvétel valószínűleg a 1970-es évek elején készülhetett, amikor a bukaresti A Hét főszerkesztő-helyettese volt.
Dálnoky Zsóka nagyváradi származású színésznő. 1972-ben végezte el a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem angol–magyar szakát. 1972-től 1976-ig a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház, 1976–1988 között pedig a szatmári Északi Színház magyar tagozatának művésze volt.
Dávid Gyula irodalomtörténész. 1951-ben végzett a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán. 1951–1953 között a kolozsvári Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője. 1953–1956 között aspiráns, 1956–1957 között a Bolyai Egyetem tanársegédje. 1957–1964 között politikai elítélt. 1964–1965 között Kolozsvárott vízvezetékszerelőként dolgozott. 1965–1969 között szabadfoglalkozású volt. 1970–1992 között a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője, valamint a kolozsvári szerkesztőség vezetője. 1980 óta a Romániai magyar irodalmi lexikon szerkesztőbizottsági tagja, 1994-től főszerkesztője. 1990-ben a Román Sajtófigyelő szerkesztője és kiadója volt. 1991–1999 között az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1999 óta tiszteletbeli elnöke. 1991–1995 között az Erdélyi Múzeumot szerkesztette. 1992-től nyugdíjas, 2017-ig a kolozsvári Polis Könyvkiadó ügyvezetője.
Boér Ferenc színész. 1960-ban diplomázott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. Huszonkét évig volt a szatmári Északi Színház tagja, 1982-ben átszerződött a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz. 1990-től a kolozsvári társulat tagja.
Báró Kemény János író, színházigazgató, mecénás, a marosvécsi Helikon írói munkaközösség megalapítója (1926).
Ez után rövid ideig a hamburgi Krüger Verlagnál volt alkalmazásban, amely a világ minden táján forgalmazott képeslapokat, de nem maradt sokáig, mert azt szerették volna, hogy költözzön át Venezuelába, ahol a termelés zajlott. Utána a Göttingai Egyetem Orvostudományi Karának filmstúdiójában kapott munkát, mint operatőr. Öt év után a sógora, Váradi B. László biztatására szabadúszó lett, együtt készítettek természettudományi filmeket a WDR -nek. “Jártuk a Kárpátokat, a Duna-deltát. Vidrát, medvét, borzot, ragadozó madarakat és minden más egyebet filmeztünk. Túl sokat és sokáig szívtam a friss levegőt, ráment a házasságom. Elváltam” - emlékezett vissza 2011-ben, de ezzel még nincs vége az újrakezdésekben bővelkedő életének.A forgatási útjai alkalmával egyre több megbízást kapott nyugati kocsik, motorkerékpárok, alkatrészek beszerzésére, és egyre többet tartózkodott Magyarországon, így ismerkedett második feleségével. 1988-ban nősült újra Magyarországon, és vette elt, egy évre születik meg harmadik gyereke, Katalin. Ezek után már egyre többet tartózkodik a Balaton partján, Alsóörsön. Két céget is alapít, de ezeknek már nincs köze a fotózáshoz. Az egyik kereskedelemmel foglalkozott, a másik német és holland turistáknak szervezett utakat a Balaton partjára. Evellei László 2015 októberében, 75 évesen hunyt el. Halála után a képeit második felesége, Zsuzsanna és a lánya, Katalin adományozta az Azopan Fotóarchívumnak. Ezzel az összeállítással is szeretnénk megemlékezni Evellei Lászlóról, aki a héten töltötte volna a 80. születésnapját, és aki annyira rajongott az operatőri, fotós munkájáért, és annyira szerette az embereket.“Mindenki nagyon szerette, és ő is szeretett az emberekkel beszélgetni. Nagyon közvetlen volt, aki szerette megmutatni, hogyan látja a világot. Amikor ide kerültünk a Balaton partjára, a veszprémi színházban sok erdélyi színész is játszott. Sokáig velük is tartotta a kapcsolatot” - fogalmazott a második felesége, Zsuzsanna.
Ekkora fizetést kap az új kormányszóvivő
]
Jauártól a 32 éves, jogász végzettségű Szentkirályi Alexandra lesz a kormányszóvivő, aki eddig Szalay-Bobrovniczky Alexandra néven budapesti főpolgármester-helyettesként dolgozott. (Szentkirályi Alexandra férje Szalay-Bobrovniczky Kristóf, londoni nagykövet.)
A főpolgármester-helyettesi poszt kötelezővé tette, hogy vagyonnyilatkozatot adjon le, az év elején pedig megtette. Ebből kiderül, hogy a kormányszóvivő idén januárban három lakásban volt tulajdonos.
Egy IX. kerületi, 45 négyzetméteres lakás teljesen az övé, ehhez az ingatlanhoz 1992-ben ajándékozással jutott hozzá.
Szintén ajándékozással került hozzá - még 1993-ban - egy I. kerületi, 49 négyzetméteres lakás fele.
50 százalékos tulajdonosa egy 85 négyzetméteres XII. kerületi lakásnak, amelyet 2017-ben vásárolt.
A kormányszóvivőnek az ingatlanok mellett banki tartozása is volt, ennek összege idén januárban közel 13,5 millió forintra rúgott. A vagyonnyilatkozatából kiderül még az is, hogy alpolgármesterként 907 ezer forint bruttó fizetés kapott, ehhez jött még a 136 ezer forintos költségtérítés.
QP | Quality Placement
Kormányszóvivőként - a hvg.hu cikke szerint - államtitkári fizetést kap majd januártól. A különböző minisztériumok államtitkárai jelenleg havonta minimum közel 1,3 milliót kapnak bruttóban, így Szentkirályi Alexandra is ekkora összegre számíthat. Azaz a bruttója - a költségtérítések és egyéb juttatások nélkül - közel 400 ezer forinttal lesz magasabb, mint amennyit a főpolgármester-helyettesként kapott.