Kell a CNN-nek a videokonferencián maszturbáló kommentátor
]
A CNN amerikai hírtelevízió visszavette kommentátorát, akit azért függesztettek fel állásából, mert egy videokonferencián „élő adásban illetlenül önmagát simogatta” – írja az MTI.
A 61 éves Jeffrey Toobintól nyolc hónappal ezelőtt váltak meg, miután fő munkaadója, a The New Yorker által szervezett videokonferencia szünetében azt hitte, lekapcsolták a kamerákat, és senki sem látja, így nekiállt akkurátusan önkielégítést végezni. Akkor, 2020 októberében a The New Yorkertől elbocsátották, a CNN-nél viszont csak felfüggesztették. Elsősorban jogi és napi politikai kérdésekkel foglalkozott.
Jeffrey Toobin jogász, publicista és több politikai könyv szerzője is. Csütörtöki visszatérésekor arról beszélt a nagyérdeműnek, hogy „védhetetlen, rendkívül idióta dolog volt”, amit tett, és bocsánatot kért. Elmondta, hogy az elmúlt hónapokban „megpróbált jobb ember lenni”, megrendülésében állítólag még terápiára is járt, továbbá jótékonykodik egy élelmiszerbanknál.
A CNN szóvivője bejelentette, hogy Jeffrey Toobin nemsokára ismét rendszeresen jelen lesz a képernyőn. Honlapján a hírtelevízió azt állította, több műsorvezető és vendég is említette, hogy szívesen látná megint a műsorokban.
Az amerikai sajtóban ennek ellenére többen is ellenérzésekkel reagáltak a visszatérésre. A konzervatív National Review munkatársa, Pradheep J. Shanker azt írta: „A CNN legalább abban tisztességes, hogy nincsenek újságírói normái.” Meghan McCain, a néhai republikánus szenátor, John McCain lánya, akinek rendszeres műsora van az ABC televízióban, szintén támadta a CNN-t.
Ez egy moslék. […] Miért védi a média ezeket az öreg, fehér dinoszauruszokat? A kerek világon nincs olyan nő, akit egy televízió visszavett volna, miután azon kapják, hogy a kollégái szeme láttára önkielégítést végez
– mondta.
Egy kép minden kerületből
]
Fennállásának tizedik évfordulóján a Fortepan Pro Urbe Budapest díjat kapott a Fővárosi Közgyűléstől 2020. november 17-én. A jelölések többek között a II. és az V. kerületi polgármesterektől érkeztek – a Fortepan mint a nemzeti emlékezet szívós építgetője, úgy tűnik, a fővárosi megosztottság csökkentéséhez is hozzájárulhat.
Közösségi archívumunk minden harmadik képe Budapesten készült. A díj alkalmából körülnéztünk 48 ezer fővárosi képünk között és meglepődtünk: nem gondoltuk, hogy ekkora különbség van az egyes kerületeket ábrázoló képek száma között. Míg a XXIII. kerületet jelenleg csak 16 kép mutatja, a rekorder VIII. kerületről 6673 felvételt lehet letölteni. (Ha nem kaptuk volna meg a nagyszerű Szalay Zoltán hagyatékának egy részét, aki évtizedekig fényképezett a rádióújságnak, akkor az I. kerület lenne az élen 4841 képpel.)
Várjuk tehát a külső kerületekből a felajánlásokat! Addig is fogadják szeretettel az alábbi 24 képet – a Fortepan menedzserétől, civilben várostörténésztől, útikönyvírótól. Azért nem huszonhármat, mert a Margitsziget nem maradhat ki, és újabban nem tartozik egyik kerülethez sem.
A XXIII. kerület, azaz Soroksár annyira nagy múltú település, hogy már Anonymus is emlegeti, de manapság mindenféle tragédiák (török uralom, német származásúak erőszakos kitelepítése) következtében csak mutatóban élnek itt az egykori lakosok leszármazottai. 1994 óta önállósult külön kerületként.
A Fortepan sokarcú archívum, számos képe, köztük ez is tekinthető művészi alkotásnak. Balla Demeter (1931–2017) készítette, a ráckevei Duna-ág horgászait örökítette meg, átellenben a kerülethez tartozó Molnár-sziget, ott valaha több tucat vízimalom őrölte a helyben termesztett rozst.
A XXII. kerület hivatalos neve Budafok-Tétény, úgy jött létre, hogy 1950-ben kényszerítették össze Budafok városát két környező községgel. Schermann Szilárd (1895–1977) botanikus, lelkes természetjáró, a Magismeret című két kötetes alapmű szerzője lelkes amatőr fotográfus volt. 1932-ben készült képén a Stáció utcát láthatjuk, szemben a Czuba-Durozier-kastély, a Franciaországból bevándorolt konyakgyáros divatot gerjesztő lakhelye. Távolabb jobbra a Sacelláry-kastély, mögötte a Törley-kastély. A budafokiak tudják, hogy Sacelláry Irén Törley József pezsgőgyáros felsége lett – a két szomszédos lakot elválasztó kerítést azonban soha nem bontották le. Mintha a vidéki Franciaországban járnánk…
A XXI. kerület, azaz Csepel az azonos nevű szigeten fekszik. 1838-ban a nagy árvíz teljesen elpusztította az akkor ott található települést. 1892-ben települt oda a Weiss testvérek lőszergyára, amelyből a későbbi gyáróriás kialakult. Csepelt 1950-ben olvasztották Nagy-Budapestbe.
A képet Kovács Márton Ernő (1912–1992) hivatásos sportfényképész készítette, akinek a koalíciós korszakból és a Rákosi-korszak elejéről maradtak fenn érdekesnél érdekesebb képei. Itt például Csepelen, a Szent Imre téren látunk egy izmos, kisportolt, nyilván munkásfiatalt, aki Csepel kerékpárján készül tovább indulni, de nem bírja ki, hogy azonnal bele ne nézzen a vastag könyvbe, amit a Szikra Kiadó kitelepült könyves pavilonjában vásárolt. Mesterien beállított kép 1949-ből.
A XX. kerület, azaz Pesterzsébet lényegében egy nagy, sok részből álló lakóövezet, melyet valaha sok-sok kis bolt szolgált ki. Az 1960-as pesterzsébeti képen látható hentesüzlet a Kossuth Lajos utca 99/a. alatt volt – ma is ott van. Látják ott azt a fiatal hentest? Neve Misi. És tessék elképzelni, Agócs Mihály még 78 évesen is ott dolgozik a boltban, az a különbség, hogy most már az övé.
Bár a Fortepan adományozóinak többsége család, de szerencsére jó néhány közgyűjtemény is együttműködik a portállal. Ezek közé tartozik a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye. Onnét került a Fortepanhoz egy különös fotós életmű. Sándor Györgynek hívták azt a profi fotográfust, aki 1957 és 63 között fényképezett az akkor indult Esti Hírlapnak, a „szocialista bulvárlapnak”. Aztán szögre akasztotta a fényképezőgépet – és az IBUSZ utazási irodánál helyezkedett el, onnét is ment nyugdíjba, a rendszerváltás idején.
Kispest 1922-ben lett város, 1950-ben kényszerítették bele Nagy-Budapestbe, de ennek ellenére a helyiek lokálpatriotizmusa nagyon erős maradt. Kispest két részből áll, a tulajdonképpeni Kispestből és a ma reneszánszát élő Wekerletelepből. Az itt bemutatott, ismeretlen fotográfus által készített kép az utóbbi városrészt ábrázolja 1928-ban, éppen húsz évvel azután, hogy az építkezésbe belefogtak, és három évvel azután, hogy elkészült mind az 1007 ház, és bennük a 4412 lakás. Nevét a munkáslakótelep kezdeményezőjéről, Wekerle Sándorról (1848–1921), az első polgári származású magyar miniszterelnökről kapta. Eredetileg állami alkalmazottak, a közeli gyárak munkásai költöztek ide, aztán már inkább csak a jobb módúak engedhették meg maguknak, hogy itt éljenek.
A XVIII. kerület Budapest délkeleti részén helyezkedik el, 1950-ben jött létre a népesebb Pestszentlőrincből és a kisebb Pestszentimréből. A kerületben ma laza beépítésű családi házas övezetetek és kiterjedt lakótelepek váltogatják egymást. Itt helyezkedik el a lakóknak sok problémát okozó Liszt Ferenc repülőtér. A kiválasztott felvétel is ottani jelenetet ábrázol: 1958. április 2-án Nyikita Hruscsov szovjet pártelnök, az 1956-os forradalom leverője érkezik „baráti látogatásra”. Ez a sok ember természetesen nem spontán érdeklődő, hanem munkahelyekről kirendelt tömeg.
A Fortepan egyik örömmel magára vállalt szerepe a bujkáló fotós életművek feldolgozása és közzététele. Berkó Pál (1902–2005) kalandos életű illegális kommunista volt, aki hamar kiábrándult a Rákosi-rendszerből, és elugrott a rá váró pártkarrier elől. Elvégezte az egyetemet földrajz-történelem szakon, és közben rendületlenül fényképezett. Ezen a felvételen átsüt titkon szabadjára eresztett gunyorossága. A kirendelt vattatömeg, ha már ott volt, látni is akart valamit. Vajon ennyi kézitükör lapult a női táskákban, vagy kifejezetten az alkalomra hozták magukkal őket?
A XVII. kerület, mesterségesen alkotott elnevezése Rákosmente, de találó, mert a Rákos-patakra utal. Ez a főváros legkeletibb és egyben legnagyobb területű kerülete. Kilenc eltérő hagyományú és nevű települését, illetve területét 1950-ben olvasztották Nagy-Budapestbe.
Lakosságának zöme ma már nem ilyen falusias, fakerítéses kertben él, mint az 1960-as felvételen, ami a Baross utca az Ady Endre utca kereszteződésében készült, a Sóska utca felé nézve. Ma már itt drót, beton, illetve téglakerítések vannak, a buszmegálló sincs meg. A kerületben, ha nem is pont ezen a környéken előbb nagyarányú lakótelepek, majd igen sok önerős családi ház épült, újabban a lakóparkok száma növekszik. A lakosság száma ma is egyre nő.
A Pest északkeleti peremén elhelyezkedő elővárosias XVI. kerületet – újabb nevén Kertvárost – 1950-ben hozták létre, amikor összeférceltek öt közeli, részben a Szilas-patak két partján található, eléggé különböző hagyományú települést: Cinkotát, Mátyásföldet, Rákosszentmihályt, Sashalmot és Árpádföldet. A kerületi épített örökség nagy kincse a mátyásföldi nevezetes villanegyed.
A Fortepan igen gazdag a történelmi személyeket ábrázoló képekben, a fenti kép is ezek közé tartozik. 1935. június 8-án készült, ismeretlen fényképész felvétele. Herman Göring porosz miniszterelnököt üdvözli rajta Hans Georg Mackensen budapesti német nagykövet. Nem tárgyalni jött Magyarországra a fontos német politikus, későbbi légimarsall, csak adriai nyaralásáról, illetve belgrádi tárgyalásairól hazafelé tart itt pihenőt.
A mátyásföldi repülőtér a magyar aviatika bölcsője, 1918 és 37 között Magyarország nemzetközi repülőtere volt. Ma már csak rádiótávirányítású modellek szállnak fel innét.
A XV. kerületet Rákospalotának nevezik a budapestiek, noha Pestújhely és Újpalota is a része. Újpalota az ország egyik legnagyobb lakótelepe, összesen 15400 lakás épült itt 1969 és 1976 között, a szolgáltató egységek 1978-ban készültek el. A Fő térre tervezett kulturális központot sose építették meg.
Bojár Sándor (1914–2000) már az érettségi évében letette a mestervizsgát. Jobbnál jobb lapoknál volt riporter, a háború után is megtalálta a helyét, a koalíciós időkben fogalmazó volt a budapesti rendőrfőkapitányságon, utána visszatért a sajtóba. Idős korában elhalmozták mindenféle kitüntetéssel, Balázs Béla-díjat is kapott. Ez az érdekesen komponált képe talán az Autó-Motor újság számára készült, ahol 1966 és 88 között dolgozott. Daruk, félkész házak, csenevész fák láthatók az 1974-ben készült képen, amibe – nyilván nem véletlenül – belelóg egy régebbi típusú Wartburg is.
Budapest XIV. kerületét, azaz Zuglót 1935-ben hozták létre, területe korábban a VI., VII. és X. kerületekhez tartozott. Most ünnepelte születésének 85. évfordulóját, egy érdekes kiállítással, amelynek megnyitóján a polgármester tréfásan megjegyezte, hogy a kerület nem csak ilyen idős, de Budapesten a legtöbb (nyolc) kerülettel határos.
A fenti kép 1955-ben készült a régi, bádogból épült, sok évtizede szolgáló nagycirkusz épületben, egy teltházas előadáson. A közönség láthatóan élvezi a produkciót, és ügyet sem vetnek a nagy méretű reklámra, amely így szól: „Telefonáljon röviden! Ezzel is javul a telefonszolgálat.” Ez a szűnni nem akaró, állandó, de hatástalan népnevelési hajlam nagyon jellemző volt az ötvenes és hatvanas években az egész országra. Hámori Gyula (1913–1977) a Fortepanon leginkább több száz esküvői fotójáról ismeretes, ezek a háborút követő újrakezdés energiáit sugározzák. Az ötvenes években iparengedélyét bevonták és üzemi fényképész lett az Egyesült Izzóban. A kádári években aztán a Király utca 78-ban nyithatott üzletet.
A XIII. kerület 1930-ban jött létre, de 1950-ben jelentősen megváltoztatták határait, amikor hozzácsapták Újlipótvárost, amely addig Lipótvárossal alkotta az akkori V. kerületet. A mai kerület igen heterogén, de gyorsan fejlődő, részben ipari, egyre nagyobb részét tekintve pedig lakó- és irodai zóna.
A Fortepan igen erős a változást megragadó képekben. Erre jó példa az 1989-es kép, amely a megfejtés szerint a Csanády utca 18. alatti két boltról készült. Különösen a jobb oldali, „delejezés” szolgáltatást is hirdető autóvillamossági bolt jelképezi a már javában dübörgő rendszerváltás hozta változásokat. A portál kopottsága egyébként is azt érzékelteti, hogy ahhoz már az utolsó békeévek óta nem nyúltak.
A ma Hegyvidéknek nevezett XII. kerület eredetileg 1930-ban jött létre, amikor kivált az I. kerületből. Ma 18 városrészre oszlik, Budakeszierdőtől Zugligetig. Itt vannak a legnépszerűbb kirándulóhelyek, a kerület egy része tájvédelmi körzet.
A kiválasztott kép idilli jelenetet ábrázol: egy szép kertben hat kisiskolás ül körül egy asztalt, az egyik kisfiú egy könyvben vagy atlaszban elmélyülve magyaráz valamit. Amikor az adományozó megküldte a képet, elmondta, hogy ő az álló fiú, egyben azt állította, hogy a magyarázó barátja nem más, mint Nádas Péter, a későbbi író. Megkérdeztük erről Nádast magát is. Ezt válaszolta:
A hír igaz, én jól magamra ismerek, amint éppen magyarázok valamit a két oldalamon ülő kicsiknek. […] A képet minden bizonnyal apánk, Nádas László készítette a svábhegyi ház kertjében (Gyöngyvirág u. 12.). Talán 1953 nyarán. A mi képeink között nem maradt fenn. Örülök neki.
A XI. kerület, amely valaha Szentimreváros névre hallgatott, az 1930-as kerületreform során jött létre. 1950-ben hozzácsapták Albertfalvát és Kelenvölgyet. 2005 óta hivatalos neve Újbuda. Összesen 21 városrészre oszlik, köztük van a Gellérthegy, és vannak újabb keletű képződmények, mint Őrmező vagy az Infopark. 132 825 lakosával (2019-es becslés) Budapest legnépesebb kerülete, annyian élnek itt, mint Győrben.
A Fortepan sok képe egy-egy település arcának alapvető változásairól tanúskodik. Mint például a fenti 1926-os felvétel, ismeretlen fotográfus képe. Ezen még nyoma sincs a Horthy Miklós hídnak (a későbbi Petőfi híd), amelyet 1932 és 37 között építettek fel. A mai Lágymányos helyén egy méretes tó volt. Ezt a Műegyetem építéskor kezdték fokozatosan feltölteni. Az új híd építése után a folyamat felgyorsult. Az ide épült egyedi lakótelep több lépésben, 1954 és 1965 között épült meg.
A X. kerület Pest közepén található, a városegyesítéskor létrehozott, a mainál jóval nagyobb VIII. kerületből vált ki. A valaha szinte tisztán gyárnegyed mára részben lakóterületté vált, de lakossága ennek ellenére csökken. Ide épült a Gyűjtőfogház, a Richter Gedeon gyógyszergyár, ide költözött a Városligetből a vásárváros.
A Fortepanon sok a vidám kép (noha a „humor”, a „vidámság” címkék csak néhány száz kép mellett tűnnek fel, de ennél lényegesen több ilyen kép van a portálon). A fenti kép az 1955-ös Országos Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár területén (vagy inkább előtte, az Albertirsai úton) készült. Elképzelni is nehéz, hogy hogyan szabadult ki a hatalmas fekete koca és nyolc kismalaca… A képet Bauer Sándor (1931–2009) hivatásos fotográfus készítette. Hátrahagyott negatív életművét egy Népszínház utcai mosókonyhából hoztuk el, ebből mintegy hat és félezer, 1943 és 1986 között készült kép került fel a portálra. Bauer 1957-től évtizedekig a Vendéglátás című lap munkatársa volt, nem volt olyan frissen épült vidéki SZOT-üdülő vagy bisztró, amit aprólékosan végig ne fényképezett volna.
A IX. kerület neveként az ott élő polgárok 1792-ben kérelmezték a bécsi udvarnál, hogy I. Ferenc király trónra lépése alkalmából az uralkodó kegyeskedjék megengedni, hogy a Pest déli külvárosa az ő nevét vehesse fel. Kegyeskedett. Így lett a városrész Ferencváros. A 19. században a kerület rohamosan iparosodott, fokozatosan „Budapest gyomra” lett. A Marhaközvágóhíd 1872-ben nyílt meg, a Központi Vásárcsarnok 1897-ben.
Ezt a képet azonban egy másfajta középületben, egy hatalmas, ma is álló laktanyában készítette 1927-ben id. Konok Tamás (1898–1971, a híres festőművész édesapja). A Mária Terézia laktanya 1845-ben készült el, ez az egyetlen épület, ami a Nagykörút vonalán már az útvonal kiépítése előtt is állt. Területe harmincezer négyzetméter. A húszas években a laktanyában állomásozott a Magyar királyi 1. honvéd gyalogezred. Ennek emlékhelyét kapta lencsevégre a katonatiszt-fotós. A falmélyedésben a Szabadság téri Irredenta Szoborcsoport négy darabjának kicsinyített másolata látható: Észak, Kelet, Dél, Nyugat.
Konok 1938-ban kezdett színesben is fényképezni. Nagy számú, érzékeny, jól komponált diaképe maradt fent II. világháborús frontszolgálata idejéről, főként Ukrajnából. Ezek közül sok felvétel kivételes értékű, a helyi élet és a hadifoglyok humanista ábrázolása.
A VIII. kerület, azaz Józsefváros 1777-ben kapta a nevét, a hagyomány szerint József trónörökös, a későbbi II. József után (de van olyan vélemény is, hogy Szent József után).
A kerületnek jelenleg 11 városrésze van, ebből a legelegánsabb a Belvároshoz legközelebb eső Palotanegyed. Itt létesült a BBC-t is négy évvel megelőzve a földkerekség első stúdiópalotája a Sándor főherceg (később Bródy Sándor) utcában.
Szalay Zoltán (1935–2017) a jeles fotóriporter évtizedeken át fényképezett a Rádió és Televízió Újság kötelékében. Hagyatékából a Fortepan 1777 MR-témájú felvételt válogatott ki. Ezek közül egy dupla portrét választottunk ki: a hetvenes években a fénykorát élő Rádiókabaré szerkesztői, Marton Frigyes és Szilágyi György egy felvételt hallgatnak – és nagyon tetszik nekik.
A VII. kerület, azaz Erzsébetváros Budapest legkisebb, viszont legsűrűbben lakott kerülete az 1873-as városegyesítéskor jött létre, akkor vált ki Terézvárosból. 1882-ben kapott engedélyt, hogy Erzsébet királynéról nevezhessék el. Már ekkor is nagyon jelentős volt a zsidó lakossága, három zsinagóga is épült a Dohány, a Rumbach Sebestyén, illetve a Kazinczy utcákban. 1944 nyarán itt alakították ki a budapesti gettót.
Sándor György fotográfus, ahogy a XX. kerületi képnél már említettük, az Esti Hírlapnál kezdte és fejezte be összesen hat évnyi hivatásos pályafutását. 1958-ban megakadt a szeme egy Dob utcai kerítésen, ahol egy jó humorú kereskedő tréfásan hirdette szolgáltatását: kézikocsikat adott bérbe. „A legolcsóbb szórakozás: 4 forintért 1 óráig húzhatja a kézikocsit!”, illetve:
Nem kell benzin, nem kell zab, kézikocsin szállíthat!
Terézváros nevét Mária Terézia királynőről kapta 1777-ben, annak emlékére, hogy az uralkodó 1751-ben egy napra meglátogatta Pestet. Az évtizedek során egyre kisebb lett, jelenlegi méretét – jelentéktelen eltérésektől eltekintve –1930-ban érte el. A fenti kép éppen ebben az évben mutatja az Oktogon világvárosias neonfényeit. Terézváros ekkor kávéházak, mulatók, előkelő nyilvánosházak negyedének számított.
Itt metszi egymást Budapest két legnagyobb városrendezési projektje, a Nagykörút és az Andrássy út. Mussolini már ekkor is annyira népszerű volt Budapesten, hogy az ember nem is érti, miért vártak 1938-ig, hogy a teret róla nevezzék el. Végül egy külügyminiszteri látogatás adta az apropót. Az alighanem lódító lapjelentések szerint a Közmunkák tanácsa aznap reggel hozott döntést a névváltozásról, és amikor Ciano külügyminiszter és hitvese, a Duce lánya délután 2-kor áthaladt a téren, már ki voltak szögezve az új utcatáblák. Mindez „tisztelgés volt a Duce villámos munkatempója előtt” – írta a Budapesti Hírlap.
A Belvárosból és a Lipótvárosból álló mai V. kerület 1950-ben alakult ki. A Belváros a középkori városfalak körbezárta negyed, Lipótváros pedig az attól északra fekvő, a mai Nagykörútig terjedő, már tervezett városrész, nevét II. Lipót királyról kapta. Lipótváros fejlődését jó ideig akadályozta a 18. század végén elkezdett és 1827-ben befejezett hatalmas laktanya, a mai Szabadság tér helyén álló Újépület, becenevén Nájgebáj. Ez a Bank utca – Nádor utca – Báthory utca – Hold utca hatalmas négyszöget foglalta el. A fenti szép képet Klösz György (1844–1913), a legendás városfényképész, eredetileg gyógyszerész készítette, aki Bécsben tanulta ki a fényképészetet. Amikor 1866-ban Pestre érkezett, már negyven másik műteremmel kellett a versenyt felvennie.
Klösz fényképe az Újépület hatalmas udvarán készült, ahonnét már látszik az új (a korabeli nyelvhasználat szerint „állandó”) Országház kupolája. Ilyen fényképet mindössze két évig lehetett készíteni, a kupola ugyanis (kívülről) 1895-ben készült el, és 1897-ben már bontották is az Újépületet. Ha viszont belenagyítunk a kupolába, akkor látjuk, hogy fel van állványozva, és a befejező munkálatok folynak. A kép tehát 1895 utolsó hónapjaiban készült. Ezért fontos a fotóknál a nagy felbontás – a részletek miatt.
Nagy-Budapest létrejötte előtt a IV. kerület, azaz Újpest 1908 óta önálló város volt. 1950-ben aztán kis változtatással, a szomszédos Istvántelek beolvasztásával hozzácsatolták Budapesthez. Hagyományos, arányos településszerkezetét hatalmas lakótelepekkel csúfították el. Földszintes épületektől határolt főutcái is magasabb épületeknek adták át helyüket. A fenti képet a Fővárosi Tanács városrendezési és építészeti osztálya készítette 1961-ben. Ez a kép látható volt a Magyar Nemzeti Galéria nagy Fortepan-kiállításán, egy levél kíséretében. Így szólt:
„Csodálatos dolog a Fortepan. Egyszer csak megtaláltam a régi családi üzletünket a régi családi házzal együtt. Még a dédanyám, Götzler Izsóné (Izraelné) Neumann Debóra alapította Újpesten a fűzőboltot, azután később a lánya vitte tovább a háború után, mert Debóra nem jött vissza Auschwitzból. Mire én megszülettem, már nem volt meg az üzlet, és Manyóka (Margit) is nyugdíjas volt, és emlékek se nagyon voltak a házról. Aztán egyszer csak kinyitottam a Fortepant és ott volt az üzlet, és Manyóka a cégtáblán.” (Gabányi Anna)
A III. kerület Buda legészakibb kerülete, hivatalos nevén Óbuda-Békásmegyer. Csaknem húsz városrésze olyan ellentétes élményeket kínál, mint Aquincum római kori romjai, a Péter-Pál templom, a Selyemgombolyító, a Sziget Fesztivál vagy a Graphisoft Park.
Az Árpád híd építése már a II. világháború előtt előre vetítette a hagyományos utcaszerkezet szétrombolását, de a végső csapás a sok lakótelep ideépítése volt. Még a nosztalgikus, szép arányú főtérre is belátszanak. Nagy volt a kísértés, hogy egy krúdys hangulatokat keltő Fortepan-képet szerepeltessünk a III. kerületből, aztán eszünkbe jutott, hogy a Fortepanon amúgy is túl magas a „cukisiág-faktor”. Úgyhogy Urbán Tamás (1945–) a magyar fotóriporteri szakma önzetlen óriása egyik képére esett a választás. Ő évtizedekig volt az Ifjúsági Magazin fotósa, eközben sokszorosát vette fel a megjelent képeknek, és nem csak a felszínt kapargatta, járta a javítóintézeteket, a börtönöket, a drogos tanyákat. Ez a nevezetes képe 1982-ben készült, a Flórián téren a Kórház utca felé nézve. A korabeli punk szcéna négy „nagy arca” közeleg, látnivaló, hogy nagy jövő áll előttük.
Ez a kép a nagy kiterjedésű II. kerület Duna felőli szélét mutatja, 1914-ből való. Azért választottuk ki, mert jól mutatja, hogy mennyire nem tartott lépést Pest nekiiramodott fejlődésével Buda, ahol ilyen külvárosi viszonyok uralkodtak. Itt egy kifőzdét/kávémérést látunk, aminek még saját neve sincsen. Akkoriban élesen megkülönböztették a kávéméréseket és a kávéházakat. Utóbbi névre egy vendéglátóipari egység csak akkor volt jogosult, ha egy helyiség a sarkon helyezkedett el, legalább négy méter volt a belmagassága, és volt benne legalább két biliárdasztal.
Erre az I. kerületi, 1865 körül készült krisztinavárosi képre azért esett a választás, mert az itt látható épületek között csak egyetlen áll már, a középen látható Havas Boldogasszony templom. A rajta látható emléktábla szerint Széchenyi István 1836-ban itt vette el feleségül megözvegyült, hétgyerekes szerelmét, Seylern Crescentiát. Vele átellenben a jókora Budai Színkör látható (†1937). Háttérben a Karátsonyi palota, amelyet a magyar állam a Harmadik Birodalomnak ajándékozott, és 1938-ban azért bontották le, hogy helyére német birodalmi iskola épüljön, ám a háború közbeszólt. A kép szélén jól látható még a Déli Vasút egykori indóháza.
A Margitszigetet – vigyázat, a földrajzi jelenség írásmódja helyesen Margit-sziget! – 1900-ig csak csónakkal vagy hajóval lehetett megközelíteni, ekkor épült meg, 25 év késéssel, a Margit híd leágazása. Azért tartott ilyen sokáig, mert eredetileg messze nem ért ilyen messze a sziget csúcsa, jelentősen fel kellett tölteni a területet. 1919-ig fizetni kellett, ha valaki be akart lépni a szigetre. A rövid életű kommunista rendszer nagy fegyvertényeként kezelte a szabad bejárást. Szerb Antal 1935-ös ki könyvecskéjében ezt a dolgot így kommentálta: „Nagy harmincad lett a sziget, ebek számára” – nem is jelenhetett meg ez a könyv a Rákosi- és Kádár-rendszerben, csak a rendszerváltás idején, pedig Szerb Antalnak, kis túlzással, még a mosodanyugtáit is kiadták.
Ezen a lomtalanításból származó szép, 1930-ban készült képen egy középosztálybeli család vagy baráti társaság pózol a Palatinus strandon. Ekkor még a férfiak is a nőkéhez hasonló fürdőruhát hordtak. Ennek neve fürdőtrikó volt. (1925-ben született papám még a fecskére is ezt használta: „Ne felejts el, fiam, fürdőtrikót hozni magaddal!”) Ugyancsak ilyet hord a kép jobb oldalán látható kisfiú, a fénykép potyautasa. Mosolya ezt fejezi ki: „Nem véletlenről van szó, rajta akartam lenni a képen. Az én papám is szokott fényképezni, de nem tudtam, hogy a strandon is lehet.”
Búcsúzóul hadd utaljunk a szűkebb Fortepan-csapat szó szerint mindennapos, önkéntes munkájára, köszönjük továbbá a fórumozók hatalmas munkáját – ők fejtették meg, mi látható pontosan a több tízezer budapesti képünkön. Továbbá hálásak vagyunk minden képadományozónak és a pénzbeli támogatóinknak, a tíz éve tartó, kitartó pártolásért. Ígérjük, továbbra is hűségesek leszünk a Fortepan jelmondatához: „A fotó azé, aki nézi!” (© Tamási Miklós).
Írta és a képeket válogatta: Török András
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.
Kiemelt kép: Fortepan /Urbán Tamás
„Úgy végezte fotóriporteri munkáját, mintha a világ legfontosabb megbízatásának tenne eleget”: Evellei László fordulatos élete és képei
]
“A temesvári egyetem pedagógiai karán, az audiovizuális tanszéken fotólaboránsként sikerült elhelyezkednem. A tanszékvezetőnk Párizsban tanult fényképész mesternek, én neki lettem a jobb keze. A fotózás minden csínját-bínját tőle tanultam. Sokat fotóztam, laboráltam. Egy év múltán már sikerült is egy önálló fotókiállítást bemutatnom a Bánát Tartományi Múzeum kistermében, nagy sikerrel. Ennek köszönhetően lettem 1965. január elsejétől a múzeum fotósa. Nagyon szép munka várt rám. Az unalmas ásatások mellett, bőven járhattam a természetet, és a kor legjobb technikája állt a rendelkezésemre. Én csak fotóztam és fotóztam. Egyik kiállítás a másikat követte. Maszekban a Csiky Gergely színház fotósa is voltam. A múzeumnak volt egy nagy sebességű filmkamerája is. Filmeztem természetet, folklórt, és a Vasutas Filmklubban rövid művészfilmeket, trükkfilmeket készítettem” - idézte fel 2011-es visszaemlékezésében Evellei László, hogy miként ismerkedett meg a fotózással és a filmezéssel, amely aztán egy életre a szenvedélye lett. Az ő fotóiból fogunk egy válogatást bemutatni, és felidézni a pályáját a már idézett visszaemlékezése, illetve a kollégák és rokonok elbeszélése alapján. Ekkorra már túl volt egy világháborús menekülésen, a katonaságon, egy ígéretesnek ígérkező vasutas karrier végére is pontot tett, épp új életet akart kezdeni.
Evellei László a héten töltötte volna a 80. életévét, 1941. május 13-án született Kolozsváron. Alig múlt hároméves, amikor 1944 őszén az oroszok és a románok közeledtek Kolozsvár felé, és a családja úgy döntött, nyugatra menekülnek. Végül Sopronban érte utol őket a háború vége. Óvóhelyről-óvóhelyre bujkáltak, ami közben az édesanyja megfertőződött a TBC-t okozó Koch-bacillussal. 1945 nyarára már olyan rosszra fordult az állapota, hogy inkább visszatértek Romániába. A gyerekek (László és a testvére, Ildikó) Zsombolyára kerültek az apai nagyszülőkhöz, féltették őket, nehogy ők is elkapják a betegséget. Az édesanyja pedig kórházba került, és kisebb megszakításokkal ott töltötte élete hátralévő húsz évét. “Ez volt életünk legnagyobb csapása, az egész jövőnk meghatározója” - emlékezett később vissza. A soknemzetiségű Bánság (az iskolában németek, magyarok és románok egyaránt jártak) meghatározta a későbbi életét. “A német, román, szerb és cigány gyermekektől nem csak a nyelvüket, hanem a szokásaikat, kultúrájukat is megismertem. Ennek később még jó hasznát vettem. Együtt sportoltunk, fociztunk, kézilabdáztunk, atlétizáltunk, tornásztunk. Együtt csajoztunk, buliztunk és jártunk táncórákra a nagy kultúrházba, csókolózni pedig a moziba” - emlékezett vissza. Gimnáziumba Temesvárra az édesapja - Evellei Mihály - által 1948-ban alapított líceumba ment.
“Temesvárnak három román, két magyar, egy német és egy szerb líceuma volt. Ezen kívül egy-egy zene, művészeti és sport középiskolája is. Nem csoda, hogy nagy volt a versengés köztünk. Mindannyian uniformisban jártunk, csak a sapkánk volt más színű, meg az azonosító karszámunk pajzsa. Ez tartást adott nekünk, kisebbségieknek. Mi magyarok, németek általában összefogtunk, és összetartottunk. Igyekeztünk minden sportágban és tantárgyversenyeken a legjobban szerepelni. (…) Édesanyám egyik kórházból a másikba került. Édesapám tartományi főtanfelügyelőként állandóan úton volt. A kollégiumban töltöttem a napjaimat, ami jó is meg rossz is volt egyben. Beleszerettem egy szép leányba, akit tizennyolc évesen el is jegyeztem” - idézte fel a temesvári diákéveket. 1959-ben érettségizett, majd úgy döntött nem megy egyetemre, inkább munkát vállal, és családot alapít. Azt remélve, hogy így elkerülheti a katonaságot, jelentkezett a Bánát Tartomány Vasúti Igazgatóság Technikumába, hogy vasúti forgalmistának tanuljon. Egy év múlva, 1960 nyarán végzett. “Ingyen uniformis, kezdő mérnöki fizetés, szolgálati lakás. Lehetett tehenet, borjút tartani. A legfontosabb mégis az volt, hogy nem visznek el katonának, és lehet nősülni” - írta, de végül nem úszta meg a katonaságot, 1960 őszén két évre besorozták.
Evellei László Evellei László Leírása szerint magyar legényként nem volt könnyű a román katonaság. Mivel nem volt hajlandó többszöri felszólításra sem belépni a pártba, sok napot töltött a zárkában. Végül 1962 novemberének utolsó napján szerelt le, és rohant volna házasodni, de az egykori menyasszonya már egy másik férfi kisbabáját tartotta a kezében. Ezek után már nem kellett sem a vasút, sem az egykori mennyasszony, csak egy új élet. Így alkalmazták a temesvári egyetemre fotólaboránsnak, ahol egy életre megszerette az új szakmáját.
1966 nyarán már a Bukaresti Filmművészeti Akadémiára felvételizett, operatőr szertett volna lenni. Nyolcszázan jelentkeztek tizenhat helyre. Nem sikerült. Közben a múzeumtól átcsábították a Bánát Tartományi Építészeti Tröszthöz, amit a visszaemlékezése szerint azért vállalt el, mert akkor épült a Vaskapu I. Vízierőmű a Dunán, Szörényvárnál, és ezért Orsovát teljesen átépítették. Ezt pedig mind filmen, mind képen rögzíteni kellett. Az operatőri állmait ezután sem adta fel, 1972-ig minden évben próbálkozott, de úgy érezte, hogy magyarként nem lehetett helye egy komoly román egyetemen.
“1968 nyarán az eredményhirdetés után lógó orral beültem egy presszóba vigasztalódni. Itt futottam össze egy régi temesvári gimis barátnőmmel, aki az Előrénél, Románia legnagyobb magyar nyelvű napilapjánál dolgozott. Épp fotóriportert kerestek, és elvitt Domokos Gézához, a főszerkesztő-helyetteshez. Megnézte a mappámat, a fotóimat, és felvett. Nem hittem el. Az újság elintézte az engedélyem a fővárosba költözéshez, és lakást is kaptam. Egy régi, kisajátított bojárvillában adtak egy tizenhat négyzetméteres szobát, fürdőszoba használattal. Igaz, hogy kicsi volt, de elfértem benne. Ettől kezdve nem csak a Bánságot jártam, hanem az egész országot, de főleg Erdélyt, Zsombolyától-Kézdivásárhelyig, Brassótól-Máramarosig. Számtalan ismerősre, barátra tettem szert, akikkel a mai napig jó a kapcsolatom. Főleg színművészek, festők, szobrászok, sportolók köreiben forogtam. De jártam gyárakban, TSZ-ekbe is. A Duna-deltában, a tengerparton és a hegyekben is sokszor megfordultam. A saját riportjaimon kívül más szerkesztőkkel is együtt dolgoztam. Voltak olyanok, akik a Kommunista Párt Főiskoláján tanulták az újságírást. A többség csak hét osztályt végzett, de voltak kiemelkedően nagy műveltségű, intelligens kollégáim is, mint Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Beke György, akikkel élvezet volt együtt lenni” - idézi fél a fotós karrierjének első bukaresti állomását. Közben nem csak az Előrének készített fényképeket, jelentek meg fotói az Új Életben, a Neuer Wegben, illetve az Ifjúmunkásban is. Cseke Gábor, az Ifjúmunkás egykori főszerkesztő-helyettese így idézte fel a kort és benne Evellei László alakját.
Az Azopan Fotóarchívum szerkesztői a Transindex újságíróival együttműködve mutatják be a legizgalmasabb gyűjteményeket a romániai analóg fotózás múltjából. Az azopan.ro egy folyamatosan bővülő online fotóarchívum, amelynek célja átmenteni és elérhetővé tenni a romániai analóg fotózás értékeit az utókor számára. Érdekes digitalizálandó képekről (papírkép, negatív, dia), fotóhagyaték felajánlásokról az office@azopan.ro címen lehet értesíteni az archívum munkatársait. “A ‘60-as éveinek végén - a hetvenes évek elején, Bukarestbe költözésem után ismertem meg Evellei Lászlót, aki akkoriban szegődött el az Előre című országos magyar politikai napilaphoz fotóriporternek. A romániai sajtó addig meglehetősen mostohán bánt a sajtófotóval mint publicisztikai műfajjal és egyáltalán a fotográfusokkal, a képet szükséges töltelékként kezelte, melyet nagyon sokszor kiszorított a sok szöveg. A sajtónak való fotózás akkoriban távolról sem jelentett biztos egzisztenciát, kivéve a hírügynökségi laboratóriumokat, ahol a hivatalos képek erősen sminkelt változatai sorozatban készültek. Mivel a fotó töltelékanyagnak számított, a fotóst sem alkotóként, csupán szükséges rosszként, lábatlankodó mesteremberként kezelték. Evellei Laci azonban lelkes volt, fiatal, örömmel ugrott, ha eseményre kellett kiutaznia, gyakran elkísérte újságíró kollégáit távolabbi útjaikra, s azokban az években megszoktuk, hogy ha időszerű eseményt akarunk illusztrálni, mindenekelőtt Erdélyből, de akár máshonnan is, megkérdeztük Lacit, járt-e az illető helyen, van-e képe a történtekről, s legtöbbször úgy sikerült, hogy a kérdésre pozitív válasz érkezett. Jó kapcsolat alakult ki Evellei Laci és az Ifjúmunkás között. Lapunk működési státusza nem írt elő fotóriporteri beosztást, de a képekre, ifjúsági lapként, mi is rászorultunk. Laci lapunknak jobban sikerült képeiből kínált fel közlésre, olyanokat, amikre az Előre nem tartott igényt - mi meg azt sajnáltuk, hogy nélkülözhetetlen, minőségi munkáját nem tudjuk úgy honorálni, ahogy azt megérdemelné, lévén, hogy a fotós honorárium-keretek roppant szűkösek voltak. Legtöbbször úgy lehetett egy-egy fotóért megközelítőleg méltányos díjat kiutalni, ha a fotó elkészítése mellett a retusálás műveletének elvégzését is feltüntettük a szerzővel kapcsolatban. Ilyen esetben a kiutalható honorárium összege legtöbbször duplájára növekedett. Szerencsére, akkoriban mindannyian ugyanabban a hajóban eveztünk; Laci soha sem tette szóvá az intézményes méltánytalanságot, úgy végezte fotóriporteri munkáját, mintha a világ legfontosabb megbízatásának tenne eleget” - magyarázta Cseke Gábor.
1970-ben közben megnősült. Elvette ez egykori szomszédjuk lányát, a kézdivásárhelyi származású Török Boglárkát. Három év múlva született meg Csongor fia, és ekkor költözött Bukarestbe Török Gyöngyvér, hogy segítsen a gyereknevelésben és fényképészetet tanuljon. “Nem tanulta egyetemen, de nagyon szerette ezt a munkát, és én is neki köszönhetem a fényképészet iránt szeretetem. Az ő biztatására mentem el 29 éves koromban fényképészetet tanulni Bukarestbe, és két évig, amig ott tanultam, mindig segítettem neki. Mindig készen álltam, és mindenhova mentem vele, amiért ő zsebpénzt adott. Kész voltam segíteni, mert szerettem ezt a mesterséget. Azelőtt évekig műszaki rajzolóként dolgoztam, de feljebb akartam lépni. Én dolgoztam ki a képeit az útmutatásai szerint, emlékszem, amikor együtt dolgoztunk a sötétkamrában vagy a laborban, mindig mondta, hogy ne pancsoljak. Sok mindent tanultam tőle, és dolgoztam utána még évtizedekig portréfényképészként, 25 évig Temesváron, majd 20 évig Németországban” - magyarázta Taierling Gyöngyvér (született Török). Elmondása szerint Evellei László igényes ember volt a fotózásban, akinek mindenre kiterjedt a figyelme.
“Életem legszebb portréját, ami most a nappalimban lóg, 31 éves koromban ő készítette, annak ellenére, hogy nem volt egy portréfotós. Mindig szerette a szép munkát, bármilyen lehetett a támája, akár a székelyföldi falvakat járta, akár a csángókat vagy a románokat mutatta be. Nem érdekelte az emberek nemzetisége. A székelyek megszokták ezt a pénztelen életet, a kapun belül mindent megcsinált a család magának. Evellei László nem volt székely, de eljött ide, megismerte az életmódjukat. Még a házukba is beengedték, pedig a székelyek még a kapun sem engednek be, hogyha antipatikus vagy. Ő viszont nagyon szimpatikus és jó ember volt, megnézhette és dokumentálhatta ezeknek az embereknek az életét” - eleveníttette fel.
Úgy tűnik, Evellei László tényleg szenvedélyesen szerette a munkáját. Az újságok mellett állandóan dolgozott a Kriterion kiadónak is. “Sok könyvnek én készítettem a borítóját, belső illusztrációját. Így Horváth István Magyarózdi toronyalja című könyvének is. Több fotókiállításom is volt a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban, ahol a film- és fotóklubot is vezettem. Volt kiállításom Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is. A párttitkár egyszer akart beléptetni a pártba, de megmondtam, hogy a jó fotóhoz az nem feltétlenül szükséges. Megértette. Miután ‘72-ben Ceaușescu Mao elvtársnál járt Kínában, elkezdődött a személyi kultuszépítés durvább formája. Éjjel-nappal, elölről-hátulról Ceaut kellett fotózni. Járta a gyárakat, az állami gazdaságokat és a TSZ-eket. Mi az újságírói slepp egész nap loholtunk, hol előtte, hol utána. Állandóan izzadtság szagunk volt, és kezdett nagyon unalmas lenni” - emlékszik vissza a ‘70-es évek derekára, amikor úgy döntött, hogy inkább búcsút int az Előrének.
“Megtudtam, hogy a Turisztikai Minisztérium havi lapja, a România pitorească fotóriporteri állást írt ki. Hatan jelentkeztünk, engem vettek fel. Meglepődtem. A főnököm Pop Simeon volt a később budapesti Román Nagykövet. Gyönyörű munka várt rám. Turisztikai eseményeket, látványosságokat, érdekességeket fotóztam. Számtalan fontos külföldi személlyel készítettem interjút német és angol nyelven. Hónapokat töltöttem a Fekete-tenger partján, a Duna-deltában, Szinaján, Predealon, de jártam a moldvai és havasalföldi ortodox kolostorokban is. Igézők. Többezer színes fotót készítettem. Kényelmesen, saját szolgálati autóval, egy Fiat 124-gyel jártam az országot” - emlékezett vissza az utolsó évekre, amikor még hivatalosan fotósként dolgozott. 1974 őszén ugyanis Bodor Pál meggyőzte, hogy menjen át a Román Televízió kisebbségi műsorainak szerkesztőségébe (magyar és német adás) gyártásvezetőnek.
Végre filmezhetett. Közelebb került ahhoz a vágyához, amivel annyit próbálkozott, de soha nem vették fel. A fotózást ezzel hivatalosan befejezte, de az élet még sok érdekes fordulatot tartogatott számára.
“1975-ben Románia is aláírta a helsinki egyezményt. Ezután egyre többen, főleg írók, újságírók, értelmiségiek követelték a jogok tiszteletben tartását. A Szabad Európa Rádió rendszeresen támogatta, és közölte. Minket meg a Securitate többször zaklatott. Kezdtünk kellemetlenné válni, egyre többet terrorizáltak. A lakásainkat bepoloskázták. A feleségem öccse átúszta a Dunát Orsovánál, és az NSZK-ban kötött ki, a húgát (a korábban már idézett Török Gyöngyvért - szerk.) Zsombolyán, a határnál egy olajos ciszternából szedték ki, és ítélték el három évre. A saját húgom a férjével hivatalosan ment ki Németországba. Kezdtem kényelmetlen személyé válni. ‘78 tavaszán vizsgáztam, és megkaptam a Fényképész Mesteri Diplomát. Közeledett a Helsinki konferencia belgrádi utókonferenciája, és a TV-s hetek bandája egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni. Jómagam rendszeresen írtam Ceaușescu elvtársnak panaszleveleket, kérelmeket. Igaz, sem ő, sem mások soha nem válaszoltak. Viszont az értünk felelős szekus elvtárs többször is figyelmeztetett, hogy megütöm a bokámat. Október elején mindannyiunkat behívtak az első kerületi rendőrségre és közölték, hozzunk sürgősen négy útlevél fényképet, lakbér, áram, víz és gáz elszámolási igazolást, mert a hónap végéig el kell hagynunk Romániát. Persona non grata lettem. Közben kirúgtak a TV-től is. Így kaptam meg éltem első útlevelét, amire az volt írva, hogy hontalan útlevél, mehetek bárhova, csak Romániába vissza nem. 1978. október 26-án, pénteken este landoltam Frankfurt am Main repülőterén. Még aznap átvittek Nürnbergbe. Szombat és vasárnap ünnepnap volt. Hétfő este már Göttingában voltam, ott lakott a húgom. November elsején a kezemben volt a német személyi igazolványom, valamint a német útlevelem. Mindehhez négy napra volt szükség, mert anyám sváb” - idézte fel, hogy miként kellett elhagynia az országot, és milyen volt az első benyomása Németországról. Már ott született meg 1979 őszén a második gyereke, Melinda.
A România pitorească fotósaként hónapokat töltött a tengerparton, többezer színes képet készített, ezek akkor (is) készülhettek.
Valószínűleg ezek is a Turisztikai Minisztérium havilapja számára készültek, a helyszín Szováta.
Szintén Szováta, csak most épp madártávlatból.
bidonok. A részletekért érdemes felkeresni Ugyanabban az időszakban készült ez a kép is, valószínűleg 1974-ben. A helyszín Székelyudvarhely, a főszereplő pedig Barabás József, aki bivalyszekerével a Szejkéről hordta a borvízet a város lakóinak, korábban még cserépkorsókban, de ekkor már kezdtek elterjedni a műanyagok. A részletekért érdemes felkeresni a Régi fotók Erdélyből Facebook-csoportot
A Kovászna megyei Kommandón készült a fotó az 1970-es években. A vasút érdekessége, hogy semmilyen energiát nem használtak a működtetésére, a gravitációt használták. Lényegében úgy kell elképzelni, mint egy libikókát. A szerelvények párban voltak. Egy fent a tetőn, ahol a kitermelés folyt, illetve egy az aljban, ahonnan a rönköket elszállították. Fent megrakták a szerelvényt, majd elengedték a lejtőn, ami felhúzta az alsót, amit addigra már leürítettek. A fényképen épp a pálya közepén levő duplasínes rész van, Evellei a felfelé húzott üres vagonon lehet, látszik is valami fogantyú és a húzó acélsodrony.
Azután sem hagyott fel teljesen a fotózással, hogy a Román Televízió kisebbségi műsorainak szerkesztőségében gyártásvezető lett. 1977-ben készült a fotó Temesváron, egy Nemzetközi Kutyakiállításon, bár a képen csupán egyetlen kutya, egy orosz agár látható. A képen a magas, szakállas férfi Kelemen Atilla állatorvos, későbbi parlamenti képviselő.
Gelence híres műemlék temploma. A Szent Imre herceg tiszteletére szentelt római katolikus templom 1245 körül épült, a 15. században és a 16. század elején gótikus stílusban átalakították. Lőréses erődfal övezi, amiből ezen a képen csak kevés látszik. 1802-ben a földrengés súlyosan megrongálta, 1858-ban be kellett zárni. Tetejét 1913-ban javították, majd 1932-ben teljesen helyreállították. A templomot 1330 körül készült híres falfestmények díszítik. Aki többet szeretni tudni róla, az kattintson ide
Kolozsvár (bár ezen a képen ez talán kevésbé lényeges), 1970-es évek.
A beszámolók rendre arról szólnak, hogy Evellei László könnyen megtalálta a közös hangot az emberekkel. És nem csak a művészekkel, hanem a hétköznapi munkásokkal is. Ennek bizonyítékai lehetnek ezek a képek.
Számos művészt és közéleti személyiséget fotózott, a képen Günter Grass irodalmi Nobel-díjas író, költő, illetve Sânziana Pop író, publicista.
Plugor Sándor és Szilágyi Domokos, előtérben Plugor Barna, Plugor Sándor kisfia.
A kép valószínűleg ‘73/‘74-ben készülhetett.
Lohinszky Lóránd és Farkas Ibolya színművészek a Szélhámosok a szabadban c. tévéjáték felvételein a Somostetőn, Marosvásárhelyen, 1975-ben. Ekkor már a televízió gyártásvezetőjeként fotózott.
Balról a második Györkös Mányi Albert festőművész, jobbról az első Czakó Ádám zeneszerző, karmester, fehér ingben pedig Cseke Gábor újságíró. A kép valószínűleg a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban készült 1972 májusában. Akkor ünnepelték ugyanis Petőfi születésének 150. évfordulóját, és ebből az alkalomból Györkös Mányi Albert is kiállított ott. A kiállítás egyébként egy nagyobb rendezvény része volt.
Ez a kép is akkor készülhetett. A program szerint Szász János megnyitó beszéde után Fall Ilona és Péterffy Lajos, a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház művészei szavaltak, majd Tóth Erzsébet Petőfi-dalokat énekelt Czakó Ádám zongorakíséretével. A kiállítóteremben volt az előbb már említett Györkös Mányi-kiállítás, míg az előcsarnokban Ady József fafaragó iparművészeti kiállítás volt látható. A képen egyébként Péterffy Lajos.
Írószövetségi díjak átadása 1971-ben. Talán Kányádi Sándort és Sütő Andrást mindenki felismeri. Sütő András mögött közvetlenül jobbra Beke György. Mást nem sikerült azonosítani.
A képen Földes László (Arad, 1922. június 26. – Kolozsvár, 1973. január 10.) irodalomkritikus, szerkesztő. 1953-tól a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola és a Zenekonzervatórium esztétikatanára, 1950-1956 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári fiókjának főszerkesztője, 1956-tól pedig az Utunk főszerkesztője. A felvétel valószínűleg a 1970-es évek elején készülhetett, amikor a bukaresti A Hét főszerkesztő-helyettese volt.
Dálnoky Zsóka nagyváradi származású színésznő. 1972-ben végezte el a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem angol–magyar szakát. 1972-től 1976-ig a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház, 1976–1988 között pedig a szatmári Északi Színház magyar tagozatának művésze volt.
Dávid Gyula irodalomtörténész. 1951-ben végzett a Bolyai Tudományegyetem magyar szakán. 1951–1953 között a kolozsvári Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője. 1953–1956 között aspiráns, 1956–1957 között a Bolyai Egyetem tanársegédje. 1957–1964 között politikai elítélt. 1964–1965 között Kolozsvárott vízvezetékszerelőként dolgozott. 1965–1969 között szabadfoglalkozású volt. 1970–1992 között a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője, valamint a kolozsvári szerkesztőség vezetője. 1980 óta a Romániai magyar irodalmi lexikon szerkesztőbizottsági tagja, 1994-től főszerkesztője. 1990-ben a Román Sajtófigyelő szerkesztője és kiadója volt. 1991–1999 között az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1999 óta tiszteletbeli elnöke. 1991–1995 között az Erdélyi Múzeumot szerkesztette. 1992-től nyugdíjas, 2017-ig a kolozsvári Polis Könyvkiadó ügyvezetője.
Boér Ferenc színész. 1960-ban diplomázott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. Huszonkét évig volt a szatmári Északi Színház tagja, 1982-ben átszerződött a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz. 1990-től a kolozsvári társulat tagja.
Báró Kemény János író, színházigazgató, mecénás, a marosvécsi Helikon írói munkaközösség megalapítója (1926).
Ez után rövid ideig a hamburgi Krüger Verlagnál volt alkalmazásban, amely a világ minden táján forgalmazott képeslapokat, de nem maradt sokáig, mert azt szerették volna, hogy költözzön át Venezuelába, ahol a termelés zajlott. Utána a Göttingai Egyetem Orvostudományi Karának filmstúdiójában kapott munkát, mint operatőr. Öt év után a sógora, Váradi B. László biztatására szabadúszó lett, együtt készítettek természettudományi filmeket a WDR -nek. “Jártuk a Kárpátokat, a Duna-deltát. Vidrát, medvét, borzot, ragadozó madarakat és minden más egyebet filmeztünk. Túl sokat és sokáig szívtam a friss levegőt, ráment a házasságom. Elváltam” - emlékezett vissza 2011-ben, de ezzel még nincs vége az újrakezdésekben bővelkedő életének.A forgatási útjai alkalmával egyre több megbízást kapott nyugati kocsik, motorkerékpárok, alkatrészek beszerzésére, és egyre többet tartózkodott Magyarországon, így ismerkedett második feleségével. 1988-ban nősült újra Magyarországon, és vette elt, egy évre születik meg harmadik gyereke, Katalin. Ezek után már egyre többet tartózkodik a Balaton partján, Alsóörsön. Két céget is alapít, de ezeknek már nincs köze a fotózáshoz. Az egyik kereskedelemmel foglalkozott, a másik német és holland turistáknak szervezett utakat a Balaton partjára. Evellei László 2015 októberében, 75 évesen hunyt el. Halála után a képeit második felesége, Zsuzsanna és a lánya, Katalin adományozta az Azopan Fotóarchívumnak. Ezzel az összeállítással is szeretnénk megemlékezni Evellei Lászlóról, aki a héten töltötte volna a 80. születésnapját, és aki annyira rajongott az operatőri, fotós munkájáért, és annyira szerette az embereket.“Mindenki nagyon szerette, és ő is szeretett az emberekkel beszélgetni. Nagyon közvetlen volt, aki szerette megmutatni, hogyan látja a világot. Amikor ide kerültünk a Balaton partjára, a veszprémi színházban sok erdélyi színész is játszott. Sokáig velük is tartotta a kapcsolatot” - fogalmazott a második felesége, Zsuzsanna.