Elrabolták és megkínozták az afgán nagykövet lányát
]
Az iszlámábádi afgán nagykövet lánya, Szilszila Alihil hazafelé tartott a pakisztáni fővárosban, amikor néhány órára elhurcolták és „súlyosan megkínozták”.
„Alihil kiszabadult elrablói fogságából, s azóta kórházi kezelésben részesül” – adta hírül nyilatkozatában az afgán külügyminisztérium, az incidens kivizsgálását és az afgán diplomaták biztonságának szavatolását követelve a pakisztáni féltől. A pakisztáni külügyminisztérium szerint az afgán nagykövetségtől olyan tájékoztatást kaptak, miszerint az afgán nagykövet lánya bérelt járművel utazott, amikor megtámadták.
A rendőrség nyomoz a „nyugtalanító incidens” ügyében, a hatóságok megerősítették az afgán nagykövet és családja biztonsági őrizetét – áll a válasznyilatkozatban.
Az egymással szomszédos Pakisztán és Afganisztán kapcsolata hosszú ideje fagyos. Kabul azzal vádolja Pakisztánt, hogy menedéket biztosít a kabuli kormány megdöntéséért harcoló tálib lázadóknak, míg Iszlámábád vádjai szerint az afgán vezetés lehetővé teszi szélsőségeseknek, hogy a területéről kiindulva kövessenek el támadásokat Pakisztánban. A felek kölcsönösen tagadják egymás vádjait.
(MTI)
Szépkorúként is rendszeresen koncertezik Bánfi Miklós bárzongorista
]
Nem esik messze az alma a fájától – szokták mondani, ha valaki a szülei hivatását követi. Bánfi Miklós esetében nem egészen így volt, mivel a pedagóguspályán kötött ki, miközben vasutas családból származik. Egyik nagybátyja, Bátorfi József viszont tanáremberként a szolnoki tanács művelődési osztályának vezetője is volt, akitől minden bizonnyal hallott egy s mást a pedagógusszakma szépségeiről, mert egy merész váltás után több mint egy évtizedre eljegyezte magát ezzel a mesterséggel. Nem is akárhol! Egy kollégiumban. Ami azért érdekes, mert régebben az „iskola hátsó udvaraként” emlegették ezeket az intézményeket. Miklós aztán olyan jól érezte magát a „hátsó udvarban”, hogy nyugdíjazásáig eszébe sem jutott, hogy újra pályát módosítson.
Ezt ne hagyja ki! Trükkös hatalomtechnika: mit keres még itt Gyurcsány Ferenc?
– Menjünk sorjában. Előbb lett zenész, mint tanár. Meséljen a kezdetekről!
– Békésen érettségiztem 1960-ban, de megszereztem az autóvillamossági műszerész szakmát is. Tíz éven át tanítottam általános iskolában, majd hivatásos bárzongorista lettem, ami 15 éves időszakot ölelt fel. Ekkor már Szolnokon éltem. Hogyan lettem bárzongorista? Zongorázni tanultam, klasszikusokat játszottam, etűdöket, Chopint, Bachot, mondta is a tanárom, jó kezem van hozzá. Lehet, hogy ezért, lehet hogy másért, de engem az improvizáció jobban vonzott. Jazzt és bárzongorázást kezdtem el tanulni, le is vizsgáztam belőle. A tanítás mellett is zongoráztam másodállásban. Amikor aztán hivatásos zongorista lettem, bejártam szinte az egész országot. Felléptem többek között párizsi, marosvásárhelyi, bécsi koncerttermekben is zongorakísérőként, de szólóban is.
– Nem titok, ma is vállal fellépéseket. A pandémia kitörése előtt egy szolnoki fotókiállítás megnyitóján is közreműködött.
– Így igaz. 2019-ben Debrecenben szólókoncertet, kétórás önálló műsort adtam a Déri Múzeum előtti téren. A szolnoki Garden Hotelbe pedig minden év őszén ellátogat a francia nagykövet, ilyenkor két-három órát játszom. Van egy négytagú zenekarom is, gyakran fellépünk olyan rendezvényeken, mint például a szolnoki Tiszavirág Fesztivál. Békéscsabára is hívtak zenetanárnak egy zeneiskolába, de mivel hetente kétszer kellene odautazni, hetvenkilenc évesen ezt már nem vállalom.
– Aktívan zenél még mindig. Nagyon szép pályaív. De hogyan lett nevelőtanár?
– Mivel a 80-as évek végére a vendéglátóipari zenész szakma is kezdett tönkremenni, és mindig szerettem a gyerekeket, a barátaim javaslatára vállaltam ezt a munkakört. Az első évben fenntartásaim voltak, hogy jövök majd ki a kamasz gyerekekkel, mivel tanítóként korábban fiatalabbakkal foglalkoztam, de hamar elmúlt ez a dolog, és nagyon jó kapcsolatot sikerült kiépíteni a kollégistákkal.
– Mennyire volt kihívás az új munkaterület, ahol eltöltött tizenhárom esztendőt?
– Gyorsan belejöttem ebbe a munkába. Persze, nekem is volt időnként konfliktusom egy-két gyerekkel, de volt egy nagyon jól bevált módszerem. Engedtem egy darabig a renitenskedést, utána viszont négyszemközt elbeszélgettem a fiatallal, hogy hová vezethet, ha nem változtat a viselkedésén. Ha ez sem hatott, kénytelen voltam a szülőkkel is beszélni, végső esetben a kollégiumvezető következett. Mindig igyekeztem udvarias lenni a gyerekekhez, sosem provokáltam őket. Amikor 1996-ban megalakult az önálló városi kollégium, nagyon komoly rendezvényeket kezdtünk el szervezni a Bán úti tagintézményben.
Támadt egy ötletem, hogy a földszinti klubban pianobárt hozok létre, ahol zenei műsorokat szervezek.
– Egyedül voltam zenész a kollégiumban, de Bevíz Béla és dr. Hajdúné Kovács Tünde kollégáim segítették a munkámat. CD-ket vittem be, opera-, klasszikus, preklasszikus zenéket hallgattunk a foglalkozásokon, zeneelméletet magyaráztam az érdeklődőknek, és zenéltem nekik. Akik tudtak kicsit zongorázni, azoknak megengedtem, hogy játsszanak is nekünk. Volt egy lány, aki mondta, hogy tud zongorázni Mozartot. Mire én: – Mutasd meg, mit produkálsz! – Szépen eljátszotta a D-moll fantáziát. Emellett énekesek kinevelésével is foglalkoztam. Előfordult, hogy a kollégiumvezető ment be helyettem a tanulószobára, és kiküldött, csak hogy tanítsam a zenélést. Emlékszem, volt egy nagy rendezvény a sportcsarnokban, amikor óriási sikerünk volt. Karácsonyi műsorokat, kollégiumi diszkót szerveztünk, ahol be kellett mutatnom a lányoknak, hogyan kell táncolni a rock and rollt és a boogie-woogiet. Mivel tudtam táncolni, ez is növelte a népszerűségemet a gyerekek előtt.
– Volt valami, amit nem kedvelt a kollégiumi munkában?
– Őszintén megmondom, egyedül az éjszakázás nem volt kedvemre való, a gyerekeket viszont szerettem. Akikkel problémám volt, azok is megálltak velem az utcán beszélgetni, még évekkel később is. – Hogy van tanár úr? – kérdezték. Ez nagyon jólesett, ez volt a legnagyobb elismerés számomra. Alapelvem volt mindig, hogy lelkileg felszabadítsam a gyerekeket, eltereljem a figyelmet a bajaikról, problémáikról. Egyszerűen csak elkezdtem beszélgetni velük mindenféle témáról. Miután a zene révén találkoztunk, erre is lehetőség adódott. Volt egy zárkózott kislány, aki egy-két alkalom után teljesen megnyílt, felszabadult. Annak is nagyon örültem, hogy nyugdíjazásom után még visszahívtak zenélni a kollégiumba.
A budai Vár hosszú, ínséges időszak után visszakapja a nagyságát – Hauszmann Alajos ükunokája a Mandinernek
]
A családunkban mindig jellemző volt a tanítás, hogy valamit adjunk a közösségnek. Volt, aki épületeket hozott létre, más gyógyított vagy tanított. Megőrizni és tovább adni, ez is lehetne a családunk mottója – mondja Seidl Tibor, a csodás építész, Hauszmann Alajos ükunokája, akivel a Nemzeti Hauszmann Program során megújult Királyi Lovardában beszélgettünk.
Mikor tudatosult önben, hogy a legendás építész, Hauszmann Alajos az üknagypapája?
Hauszmann Alajos 1926-ban hunyt el, a nagybátyám, Seidl Ambrus még ismerte a feleségét. Sokat mesélt róla, s később ő javasolta azt is, hogy a családi tradícióknak megfelelően maradjak az építészet környékén. Máig előttem van, amikor azt mondta: ha építész leszek, valószínűleg viszem magammal a tehetséget, viszont ha statikus-mérnöknek tanulok, azt is tudni fogom, mitől nem dől össze a ház. Mindig is építész-szemlélettel gondolkoztam a világról. Egyébként a nagybátyám volt az, aki Hauszmann Alajos kézzel írott naplóját megőrizte, s ő adatta ki 1997-ben könyv formában.
A család hogy élte meg, hogy 1945 után szinte törölték az emlékezetből Hauszmann Alajost?
Azt, hogy a budai Várban a kommunista éra alatt nem újjáépítették, hanem lerombolták a Hauszmann-életmű ékköveit adó épületeket, nagyon nehezen élte meg a család, hiszen
a Vöröskeresztes Egylet épületétől kezdve a Királyi Lovardáig, szinte a földdel egyenlővé tettek mindent.
Ráadásul a hatvanas években készült egy megkérdőjelezhető hitelességű és minőségű rendezési terv, amely ha megvalósul, az írmagja sem maradt volna meg a budai Vár századelős látványából. A családot megviselte ez a helyzet, de azon volt, hogy legalább azt megőrizzük, ami megmaradt Hauszmann Alajos után. Nem voltunk a kommunista rendszer kedvencei, de a család összetartó ereje sokkal fontosabb volt, minthogy valaki kívülről bántani próbálja a családot Hauszmann Alajos miatt.
Sok személyes tárgy maradt fent a legendás építész hagyatékából?
Nagyon kevés. A II. világháború alatt ugyanis előbb a németek, majd az oroszok fosztották ki a műtermét, ahol dolgozott. Eltűntek a tervek, rajzok, tárgyi emlékek. Ráadásul az ükapám Döbrentei utcában található nagypolgári lakása is bombatalálatot kapott, az is megsérült.
És Hauszmann Alajos velencei villája is romokban áll jelenleg…
Nagy szívfájdalmunk. A villát még az életében eladta, később volt gyermekotthon, mára viszont az enyészeté lett. Rossz volt olvasni róla, hogy egy évvel ezelőtt egy gyönyörű, faragott kandallókeretet loptak el az elhagyott épületből. Az volt talán az utolsó mozdítható tárgy a villában…
A Nemzeti Hauszmann Program keretén belül most felépítik azokat az ikonikus épületeket, amelyek Hauszmann Alajoshoz köthetők. Milyen érzés?
Felemelő. Végre visszakapja a régi méltóságát a századforduló egyik legnagyobb építésze. Lélegzetelállító látni az elkészült Királyi Lovardát vagy a felújított Mátyás-kútját. A magyar mesterek világelsőségét láthatjuk viszont ezekben az alkotásokban.
Az épületek a tudást és a szépséget hordozzák magukban, amelyre minden magyar ember büszke lehet.
S ne felejtsük el, hogy a mostani helyreállításon is mesteremberek dolgoznak, olyanok, akik ismerik a régi technológiákat, tudják, hogyan kell például régi palát felrakni, egyedi intarziás parkettát készíteni, vagy ismerik a száz évvel ezelőtti világítástechnikát, hiszen a korhűség jegyében azt alkalmazzák a felújítások során.
Van kedvenc története az üknagypapájáról?
Jól tükrözi a szemléletét, világlátását a következő történet: Mikor Ybl Miklós halála után őt bízta meg Ferenc József a budai Vár fejlesztésével, az uralkodó is fogadta. Hauszmann Alajos ott azt kérte, az év elején juttassák el hozzá a felújításra szánt teljes összeget, mert akkor a még fel nem használt pénzből értékpapírokat vásárol és a hozamából lesz fedezet a berendezési tárgyak és műtárgyak megvásárlására is. Így is történt. A nagybátyám is tovább vitte Hauszmann szemléletét, amikor azt mondta nekem, egy építkezést nagy egységben kell szemlélni, minden részletre figyelni kell. Hauszmann Alajos például nem csak az épületeket tervezte meg, de a bútorokat, lámpákat és még sok esetben akár a kilincseket is.
Hauszmann Alajosnak egy lánya és egy fia született, s azt is tudni lehet, az egyik tanítványa lett a szellemei örököse.
Negyven évig tanított a műegyetemen, s nem csak átadta a tudását, sokszor vendégül látta ebédre a tanítványokat. Először az tűnt fel neki, hogy az egyikük, Hültl Dezső rendszeresen részt vesz ezeken az ebédeken, de rájött, hogy ez a kiemelt érdeklődés persze a lányának, Gizellának szól. Hültl Dezső feleségül is vette Hauszmann lányát, s mivel egy tehetséges, nagy tudású építész volt, az üknagyapám idős korában szellemi örököseként tekintett rá, mindent rábízott, az építészeti irodáját is Hültl vette át. A házasságból szintén két lány született, az egyikük, Hültl Helén a nagymamám… Érdekességként mondom, Hültl Dezső testvére, Hültl Hümér is egy neves alkotó volt, orvosként ő fejlesztette ki az első gyomorvarró-gépet, amely korszakos találmánynak számít. A családunkban mindig jellemző volt a tanítás, hogy valamit adjunk a közösségnek. Volt, aki épületeket hozott létre, más gyógyított vagy tanított. Megőrizni és tovább adni, ez is lehetne a családunk mottója.
Hány építész van a családban?
Hauszmann Alajost Hültl Dezső követte, ő volt az első itthon, aki építészetből doktorált. A nagybátyám, Seidl Ambrus szintén építész lett, a lánya úgyszintén. Én statikusmérnök lettem, de Krisztián fiam építésznek tanult, és az ő generációjában is többen vannak, akik rajta kívül hasonló pályán sikeres fiatalok. Van egyébként zenész is a felmenők között, ami azért is izgalmas, mert azt mondják, az építészet a megfagyott muzsika. Hauszmann Alajos is zeneszerető, polihisztor volt, rajongott a zenéért.
A zenéért rajongott, a Tanácsköztársaságért már nem annyira, meghurcolták, s megesett, hogy egy puskagolyó a feje mellett süvített el, miközben kinézett a Döbrentei utcai lakása ablakán.
Megszenvedte a Tanácsköztársaságot, nehezen viselte, hogy a nagypolgári világot egyszerűen a sárba tiporták a proletárdiktatúra alatt.
Egyébként a Döbrentei utcában található lakással mi lett? Annyit tudni, hogy a II. világháborúban megsérült.
Hauszmann Alajos halála után elkerült a családtól. Ma magántulajdonban van, de Thék Endre csodás faburkolatai és bútorai még megvannak és a híres festő, Lotz Károly freskói, faliképei is. Én még sajnos nem jártam ott, de Gábor öcsém már igen, ő mesélt részleteket a lakásról.
Egy csodás Hauszmann-múzeum is lehetne az egykori lakásból…
Nyilván, de ez komoly forrást igényelne.
Hány Hauszmann-leszármazott él jelenleg?
A család Magyarországon élő tagjai úgy hatvanan lehetnek. A legkisebbik csupán néhány hónapos. Neki még nem, de a többi gyereknek már tudatosan mesélünk az üknagypapáról és a famíliánkról, mert
tovább akarjuk adni a család szellemiségét, amelynek alapjait Hauszmann Alajos fektette le.
Ön számára mi az üzenete a budai Várban folyó fejlesztésnek?
A budai Vár hosszú, ínséges időszak után visszakapja a nagyságát, hiszen amikor a századelőn ezek az építkezések folytak, egy ország és egy főváros jelentőségét hirdették.
Augusztusban ráadásul a Szent István-termet is átadják.
Már nagyon várom. Erről a teremről, ahol szintén a legjobb mesterek dolgoztak, üknagyapám azt írta a naplójában, hogy az építkezés csúcsa volt.
Hauszmann Alajos elégedett lenne, ha látná újra felépülni az életművét?
Igen. Nagyon komoly hatása volt a magyar építészetre, s nem csupán a budai Várban, az ország számtalan pontján. Ideje volt, hogy visszakerüljön az őt megillető helyre.
Fotók: Mátrai Dávid